Koszorú vagy egy szál virág?
Az utóbbi időben, amióta többet járok temetésre, mint esküvőre, csaknem minden alkalommal azon morfondírozok, hogy milyen fölösleges pénzkiadás a koszorúk vásárlása.
Az utóbbi időben, amióta többet járok temetésre, mint esküvőre, csaknem minden alkalommal azon morfondírozok, hogy milyen fölösleges pénzkiadás a koszorúk vásárlása. De mindannyian azt tesszük, mert ez a divat, ez a szokás, és tesszük ezt szinte versenyszerűen, hogy ne maradjunk le egymástól. Tudom azt, hogy ez egy szép emberi gesztus, hiszen a virággal részvétünket fejezzük ki, azt is tudjuk, hogy a részvét kifejezése kultúránk része. De feltevődik a kérdés: részvétünket, együttérzésünket csak drága koszorúval tudjuk kifejezni, vagy ugyanazt tennénk egy szál virággal is?
A közelmúltban két temetésen vettem részt. Két tisztességes, becsületes embert temettünk nagy részvét mellett. Mindkettőnek sok ismerőse, sok tisztelője volt. Az egyik temetésén a koporsó közelében álltam és 86, azaz nyolcvanhat koszorút, csokrot számoltam meg, amit a sírra helyeztek. Mindenki tudja, tudta már akkor, hogy ez a rengeteg virág pár nap múlva elhervad, a fenyőágak megszáradnak és egy halom szemét lesz az egész, amit a hátramaradottak el kell takarítsanak, vagy el kell vitessenek drága pénzért.
A másik temetésen viszont alig volt néhány koszorú, mert az elhunytnak az volt a kívánsága, hogy az ő temetésére ne vigyenek koszorút, hanem aki búcsút akar venni tőle, vigyen csak egy szál virágot. Ez egy követésre méltó nagyszerű gondolat volt, amit a gyászoló család tudomására hozott mindazoknak, akikről tudták, vagy feltételezték, hogy elmennek a temetésre. Ezért történt az, hogy a gyászoló gyülekezet nagy része egy-két szál virággal jelent meg. Megható látvány volt, amikor a sír befedése után mindenki odament és személyesen helyezte el azt a virágot, amivel utolsó búcsút vett a halottól. Ezzel talán jobban, mélyebben átérezte ő maga is, és érzékeltette másokkal is igazi részvétét, együttérzését, mint amikor a sírásók egymásra rakják, dobálják a koszorúkat.
Nem szeretném, ha félreértés történne, és tisztelt olvasóim közül bárki is arra gondolna, hogy én egy fösvény, fukar ember vagyok, és azért feszegetem ezt az ügyet. Erről szó sincs. Megsérteni se szeretnék senkit, de tudom, tapasztalom azt, hogy sajnos, az emberek nagy része napról napra szegényedik, egyre jobban beszűkül a kiadások lehetőségének csatornája, és akarata ellenére nem tud lépést tartani a szokásokkal. De a berögzött szokásokról, előítéletekről nem tudunk, nem akarunk, vagy szégyellünk lemondani. Inkább kölcsönt veszünk fel, adósságba verjük magunkat, de úgy sem akarunk másoktól lemaradni. Filmekben gyakran láthatunk amerikai és más nyugati országokból temetési szertartásokat, ahol szintén egy szál virággal tisztelegnek az elhunyt előtt. Nyugodtan átvehetnénk mi is ezeket a szokásokat.
Baráti beszélgetéseink során sokszor tárgyaltuk, tárgyaljuk ezt a problémát, és minden alkalommal egyetértünk abban, hogy mindenképpen meg kellene értetni az emberekkel, hogy az egyre mélyülő szegénységben kerüljék a fölösleges kiadásokat. Elhangzanak olyan vélemények, hogy ha már valaki arról akar bizonyságot tenni, hogy ő anyagi áldozatokkal is búcsúzni óhajt az elhunyttól, a temetésre vigyen egy szál virágot és a koszorú árát, vagy annak egy részét ajándékozza a gyászoló családnak, vagy annak az egyházközségnek, amelyiknek az elhunyt tagja volt. Szerintem mindkét javaslat jó és emberséges, csak ezt mindenkinek meg kellene értenie, és el kellene fogadnia. Fogadjuk el mi is, kedves olvasóim! Ne féljünk az újtól, vezessünk be bátran szertartásainkba is újításokat, haladjunk a korral, tartsunk lépést a modern világgal.
Szilágyi Domokos
