Néha láthatatlan vagy alig észrevehető az ünnep, valahogy olyan, mint maga az ünnepelt.
Néha láthatatlan vagy alig észrevehető az ünnep, valahogy olyan, mint maga az ünnepelt. Dolgainkat sokszor háttérszereplőként igazgató, hirtelen megnyúlt, fázékony felnőttlelkünket gyermekkori kockás takaróval védelmező asszonyokról – anyákról, nagymamákról – kellene szólnia május első vasárnapjának. Azokról, akik a vekninagyságú, égből kapott jövevénnyel maguk is új életre születnek. Nehéz róluk beszélni a közhelyesedés veszélye nélkül, hiszen úgy tűnik, minden köszöntő elhangzott már párszor az idők során. Talán már az ókori görögök is kimerítették a témát tavaszi ünnepeiken, a XVII. századi Angliában húsvét negyedik vasárnapján hazatérhettek az otthonuktól távol dolgozó szolgálók, hogy édesanyjukkal töltsék ezt a napot, másfél évszázaddal ezelőtt pedig az amerikai Julia Ward Howe költő, politikai aktivista megteremtette a legújabb kori anyák napozás hagyományát. Az édesanyáknak szentelt 24 óra pontosan 99 éve vált hivatalos ünneppé az Egyesült Államokban. Azóta szerte a világon megemlékeznek róla, igaz, más és más napokon, a norvégok február második vasárnapján, a bolgárok március 8-án, a görögök, németek, olaszok május második vasárnapján, az arabok március 21-én, az első tavaszi napon, az argentinok október harmadik vasárnapján. Talán csak az a közös az ünnep időzítésében, hogy legtöbbször az égi jelenlétet érzékelhetőbbé tevő vasárnapra esik. Anyának – és természetesen nagymamának – lenni ugyanis egy vasárnapi, égi állapot, semmihez sem fogható, semmivel össze nem mérhető ajándék, egyféle felemeltetés és megtisztulás. Leginkább nem is újszülött
édesanyaként döbbenhetünk rá erre – amikor mintha körülöttünk teremne minden virág -, sem az első óvodai, iskolai nap mámorában, sokkal inkább később, túl a tüskés kamaszéveken, amikor huszon-, harminc-, negyvenéves gyermekünk közelségében újra, ugyanolyan erővel érint meg a teremtés csodája, mint akkor, azon az égi ujjakkal rajzolt napon. Nemrég, „véletlenül” éppen egy vasárnap éjszakán egy újságcikken dolgoztam, amikor édesanyám mézes kenyerekkel megrakott tányérral telepedett le mellém, és el nem mozdult onnan, amíg el nem majszoltam valamennyi szeletet. Így nyilvánul meg számomra nap mint nap anyám felsőbbrendűsége. Jelenléténél nagyobb biztonságot, védelmet talán csak kisfiam álmai adnak, melyektől mosolyog, hátat fordít vagy átölel.
Mifelénk különösen csendesnek ígérkezik ez a vasárnap. Óvodákban, iskolákban, templomokban természetesen megénekeltetik – ahogy holnap a marosszentgyörgyi plébánián is -, de város- vagy netán megyeszintű, esetleg civil kezdeményezésű rendezvényről – legalábbis idén – nemigen hallani. Azazhogy jövő héten mégis felidéződnek a kezdetek, születésről és anyaságról szóló rendezvénysorozaton vehet részt minden jövendő, jelenlegi vagy régvolt kismama. Igen hasznos és dicséretes kezdeményezése ez három marosvásárhelyi gyermek- és családközpontú egyesületnek. De azért jó lenne, ha május első vasárnapja sem múlna el „hangtalanul”. Főleg az egyedül élő anyák, nagymamák számára, akik színes fotókat simogatva, számítógépek képernyőjére meredve szólongatják a megszökött időt.
