Üvegszilánkokon lépkednek a gondolataim, ha a 22 évvel ezelőtti eseményeket felidézem. És megdöbbenve hallgatom, ahogy a nacionalista, sovén propaganda, a nemzeti gyűlölködés szítása újraéled. Mintha a húsz évvel ezelőtti körtánc folytatódna, visszatérő és új figurákkal, akik egy 19 milliós országban néhány száz magyar fiataltól és azok tanáraitól önazonosságként feltüntetett előjogaikat féltik.
Üvegszilánkokon lépkednek a gondolataim, ha a 22 évvel ezelőtti eseményeket felidézem. És megdöbbenve hallgatom, ahogy a nacionalista, sovén propaganda, a nemzeti gyűlölködés szítása újraéled. Mintha a húsz évvel ezelőtti körtánc folytatódna, visszatérő és új figurákkal, akik egy 19 milliós országban néhány száz magyar fiataltól és azok tanáraitól önazonosságként feltüntetett előjogaikat féltik. Azt tartják, hogy orvosnak lenni humánus hivatás. A marosvásárhelyi egyetem román tanárainak és hallgatóinak többsége sajnos ezúttal is az ellenkezőjéről győzött meg. Ami most történik az egyetem körül, félelmetesen emlékeztet arra, ahogy egyesek 1990 márciusában megnyilvánultak. Látom a ma „köztiszteletben álló” álló doktor urakat, amint egyetemi hallgatóként uszító beszédet mondanak a sportcsarnok előtti téren, s azt megelőzően csapatuk tagjai betörnek a Teleki-házba, üvöltöznek a személyzetre, felborítják a bútorokat, köpködnek, majd letépik a ház erkélye fölötti koszorúkat. Az események egykori krónikásaként látom, ahogy tanáraikkal együtt – katonatisztek, volt rendőrök, szekusok társaságában – teli torokból üvöltik, hogy a román OGYE sohasem lesz magyar, s hogy fegyverrel kell kiűzni az országból a gaz ellenséget. És látom, ahogy a vasvillával, baltával, botokkal, rönkmozgató rudakkal felszerelt parasztemberek arcát eltorzítja a düh, amikor Bolyait keresik, hogy kioltsák az életét, mivel az ő gyermeküket ki akarja űzni az iskolából. Látom az RMDSZ-székház ostromát, Radu Ciontea arcát, amint a Törvényszék utca sarkán elégedetten figyeli, hogy törnek, zúznak, gyújtogatnak feltüzelt honfitársai. Látom a szolgálatos rendőr gúnyos tekintetét, amikor azért könyörgünk, hogy jöjjön már valaki, s állítsa le a székházat ostromlókat. Látom a teherautót, amelyről karóval, vasrudakkal feszítik le a ponyvát, hogy Judea úr felügyelete mellett agyonüssék a padlásról „kimenekített” embereket, akik egy nappal később súlyos sérülésekkel fekszenek a kórtermekben. És látom, ahogy a főtér felől érkező teherautó a tömegbe rohan. Arról viszont, hogy kioltotta Kiss Zoltán életét, következetesen megfeledkezik a valóságot elferdítő román krónika. Érzem a rémületet, ahogy március 20-án eszeveszetten szaladok az áttört kordon mögül érkező vasvillás parasztemberek elől, s megkönnyebbülten szusszanok fel, amikor a főtéri park padjainak darabjaival sikerül feltartóztatni a támadást. Látom apám szétvert arcát, összevert, feldagadt testét a kórházi ágyon, s Vitos Lajos ügyész mellett hallgatom, ahogy a magyar áldozatok mellett a Korcsi barátját kereső, a sajátjai által ripityára vert Görgény-völgyi fiatalember is elnyögi a vallomását. A sok más egyéb mellett nem tudom felejteni, ahogy az események másnapján a főtért borító üvegszilánkokon lépkedek, s hónapok múlva az igazságtalan, csak a magyarokat elítélő tárgyalások után hallgatom a bírák végszavát.
Valahányszor 1990 márciusáig megyek vissza az időben, belém hasít, hogy az önálló Bolyai iskoláért, az önálló magyar orvosi oktatásért sztrájkoló fiatalok és tanáraik kitartása, egy patika magyar felirata miatt – az elsöprő gyűlölet s a primitív indulatok eszköztárát bevetve – akartak megleckéztetni, miközben a demokrácia ölünkbe pottyanni látszó lehetőségétől elvakítva hittünk abban, hogy valaminek változnia kell.
Éveken át felejteni akartam, elengedni az emlékeket, a dühöt és az elkeseredést. Azt hittem, sikerült. De mégsem. Azoknak, akik az orvosi egyetem körüli indulatokat felkavarták, s a gyűlölet lezárt szellemét ébresztgetik, tudniuk kellene, hogy mivel játszanak. Ahogy azt is, hogy mindezért egy józan, tisztességes világban felelősséggel tartoznának.
