Körömszakadtáig?

Jól nézek ki! Legnagyobb sajnálatomra, elkezdtem sajnálni Klaus Johannist. Képzeljük el azt az elnököt, aki szinte nap mint nap nagykövetek segítségére szorul. Hát nem szánalmas helyzet? Ráadásul szerencsétlenségére azt képzeli, hogy ő vezeti Romániát! 

Egészen mesés. Olyan, mint amikor a bábu azt álmodja, hogy valójában ő a bábos. Sőt, ha elég mély az álom, akkor meg egyenesen a történet forgatókönyvének a szerzőjeként látja önmagát. Ezután az ébredés következne, de történetem főszereplőjénél a helyzettudat-hasadás tünetei nem szűnnek. 

Békésen elnézi, hogy nagykövetek, egymásnak adva a kilincset, az igazságügyi minisztert környékezik, hogy a még mindig csak készülőben lévő törvénymódosítások kedvükre való formát öltsenek. A nyilvános hivatkozás erre: az ismertté vált elképzelések az igazságszolgáltatás függetlenségét s – ha lúd, legyen kövér –: a jogállamiságot veszélyeztetik. Nem tudom, hogy ki kitől tudja: Klaus Johannis Hans Klemmtől, a Románia belügyeibe legsűrűbben kontárkodó amerikai nagykövettől, vagy fordítva? Aztán „érdeklődött” a német nagykövet, majd pedig, mintha valami nem menne simán, kellett az „erősítés”, a brit nagykövet is felkereste Tudorel Toadert. Nem „igazi” helytartótípus, mint Klemm, a sajtó előtt is könnyen zavarba jött. Első nyilatkozatában azzal tért ki az egyenes válasz elől, hogy a Brexitről tárgyalt a miniszterrel. Ennél az olcsó szédítésnél azért többet vártam egy joviális angol úriembertől… 

De hát nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha Klaus Johannis nem csak elnök lenne, hanem államférfi, akkor az ország belügyeibe oly készségesen kotnyeleskedőket maga vonná kérdőre: nincs jobb dolguk, mint őt megalázni, nevetségessé tenni? Csakhogy nem mondhat ilyent, hiszen a helyzettudat-hasadás éppen ennek felismerésére teszi képtelenné. Ha meg téves a „diagnózisom”, akkor súlyosabb az ügy. S előbb-utóbb fel kell tenni a kérdést: mire véljük ezt az egyre szemérmetlenebb beavatkozást olyasmibe, amihez semmi közük? Az illendőbb érdekérvényesítések a diplomáciában jobbára „sugallatok” formájában történnek. Szóban forgók a feltűnő elnöki elnézés mellett maholnap tollba mondják, hogy ki mit, hogyan igazgasson a minisztériumokban vagy más intézményekben…

Többnapos külföldi tartózkodás után hazatérve, elnökünket újra elfogta a buzgalom a jogállam védelmében. Parafrazálva a közismert példát, nem tévedünk, ha azt gondoljuk, Klaus Johannis „a jogállam én vagyok” bűvöletében él és mozog.

Amíg New Yorkban töltötte az időt, s üzenték neki, hogy otthon áll a bál az igazságszolgáltatás körül, azzal reagált, hogy nem foglalkozik „bulvár” ügyekkel. Most, belecsöppenve a politikai lecsóba, nyomban elővette a „mindent jobban tud” pózt. Mit neki a jogtudomány bonyolult összefüggésrendszerei! Kissé flegmatikus, lekezelő modorban hozza a közvélemény tudomására, hogy hol szorítja a cipő: az a legfájdalmasabb számára, hogy a készülő igazságszolgáltatási törvénymódosítások szerint nem ő fogja kinevezni a bűnüldöző hatóságok vezetőit. Merénylet a jogállam ellen! A politika befolyása alá kerül a procedúra, mondja ellentmondást nem tűrően. A miniszter válasza: a legpolitikusabb választott személy éppen maga az elnök…

Már mindenkinek szembetűnő, ahogyan tandemben Hans Klemm amerikai nagykövettel – s alkalom-adtán másokkal – körömszakadtáig védik Codruţa Kövesit, a 

Korrupcióellenes Ügyészség vezetőjét s amúgy „mellékesen” a Fellebbviteli Főügyészség vezetőjét. S műveli ezt a különös elkötelezettséget Klaus Johannis akár tekintélye rovására is, hiszen fő védence, a DNA vezetője maholnap összeomlik az ellene felgyűlt vádak súlya alatt. Ezzel kapcsolatban mindössze annyi mondanivalója volt, hogy „úgy tűnik, hogy ez egy olyan játék, amely túl messzire ment”. 

Erről van szó. Abban azonban téved, hogy játék lenne, s ezzel a főbenjáró tévedésével kellene hogy szembenézzen. Belátom, nem teheti, s ezzel azt is elkönyvelem, hogy téves a „diagnózisom”, mármint az, hogy az elnök helyzettudat-hasadásban szenvedne. Ellenkezőleg, a „körömszakadtáig” éppen hogy azt jelzi, hogy reálisan érzékeli, mind jobban kicsúszik lába alól a talaj, képtelen megfelelni az elnökcsinálók elvárásainak. Az említett két ügyészségi vezetőn s az ide-oda kínnal-bajjal beépített emberein kívül nincs, akire támaszkodjon. A körülményesen, liberális fazonnal összetákolt „partidul meu”-ra nem igazán számíthat, úgy tűnik, a vezetőjének kiszemelt, a „penal” sorsot maga is megtapasztalt Ludovic Orban az elnöktől való eltávolodás ösvényeit próbálgatja éppen kitapogatni. Távolabbra lát, a pártja s a maga sorsát nem kívánja feláldozni Klaus Johannis ambícióinak az oltárán, vagyis veszett fejsze nyelébe kapaszkodva munkálkodni az elnök újraválasztása érdekében. Mert, zárjam rövidre, a parttalanná dagadt bonyodalomnak ez az egyetlen tétje.

Amikor, tegyem hozzá, a felgyülemlett s eltakarításra váró hordalék láttán az elnökcsinálók is elbizonytalanodhatnak…

Ébredj! – mondom magamnak. Éppen én sajnálkozzak?