A Komor-örökség

A százéves Kultúrpalotáról tartott marosvásárhelyi konferencia óta két tervezője, Komor Marcell és Jakab Dezső nevéhez egy arc is kapcsolódik. A Székely Tamásé, aki Budapestről érkezett, s lazán viselt piros sáljával olyannak tűnt, mintha egy festőállvány mögül lépett volna elő.

A százéves Kultúrpalotáról tartott marosvásárhelyi konferencia óta két tervezője, Komor Marcell és Jakab Dezső nevéhez egy arc is kapcsolódik. A Székely Tamásé, aki Budapestről érkezett, s lazán viselt piros sáljával olyannak tűnt, mintha egy festőállvány mögül lépett volna elő. Holott villamosmérnökként dolgozott, s mint Komor Marcell unokája, emlékezetében őrzi az ikerházat a két szomszédos irodában dolgozó építésszel, akik Lechner Ödön tanítványaiként mesterük sajátosan magyar építőstílusát követték. Munkájuk eredménye több mint hatvan épület, amelyekből jó néhány az első világháború után elcsatolt területeken áll: a szabadkai városháza és zsinagóga, a nagyváradi Fekete Sas Szálló és számos bérház, a dévai városi színház, s Marosvásárhely központjának két reprezentatív épülete, hogy csak néhányat említsünk a megvalósult tervek közül. Sok díjnyertes pályamunkájuk, mint például Maros-Torda vármegye székháza és a városi színház soha nem épült fel. A középületek mellett számos lakóházat is terveztek, köztük a sajátjukat, amelyben Székely Tamás felnőtt.

– 88 évvel ezelőtt, 1925-ben születtem a Keleti Károly utcai házban. Az utca a Margit körútról nyílik a Rózsadomb aljában. Nem volt hajlamom a nagyapám mesterségéhez, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a szépet, de nem egy meghatározott irányban, hanem mindenben: zenében, festészetben, építészetben, emberben. Komor-örökségként fontos számomra a szeretetet, mert abban megfürödni nagyon kellemes dolog.

Egy régi fénykép

– Ez a szeretet élt a nagy családban, amelyről egy hajdan készült kép tanúskodik. A barnás tónusú fotón a nagyapa szülei, az öt fiú és a két lány láthatók, köztük a már gyermekkorában is nonkonformista Komor Marcell, aki csak a fordított támlájú széken ülve hagyta magát lefényképezni. Honnan származtak a dédszülők? – kérdezem Székely Tamástól.

– A dédapám Komáromban született, s az egyetem elvégzése után helyezkedett el tanárként a budapesti Mintagimnáziumban. Lujza mamáról csak annyit tudunk, hogy a születési bizonyítványa szerint Krakkóban látta meg a napvilágot. Fiaik, nagyapám testvérei szép pályát futottak be. Ketten Japánban indítottak vállalkozást, Arnold bácsi, aki Szolnok város főmérnöke volt, a Tisza-hidat s Magyarország első függőhídját tervezte. Gyula az irodalomhoz vonzódott, húsz évig volt a Vígszínház dramaturgja, a Parlament gyorsíró irodáját vezette, és sakkmesterként is számon tartották. A család tagjai magyarul és németül beszéltek, némelyikük franciául is, s valamennyien olyan szinten zongoráztak, hogy bármikor le tudtak ülni egy kétkezesre.

Az édesapám szüleiről keveset tudok, anyai dédapám 1848-as honvéd volt, ő alapította Budapesten a kék taxi társaságot, a testvére katonaorvosként működött a szabadságharcban, s később ingyen gyógyította a szegény sorsú betegeket. Én nagyon szigorú református nevelést kaptam, amely az istenhitre alapult, a családban ugyanis azt tartották, hogy a vallási ceremóniák elfedik a lényeget.

– Előadásában érdekes dolgokat mondott a két építész lakásáról, ahol felnőtt.

– Órák hosszat tudnék erről beszélni. Közös házukat akkor tervezték és építették, amikor jól működött az 1897-ben alapított Komor–Jakab közös vállalkozás. Budán találtak megfelelő telket, amelyen két jegenye állt. Az utca felől két ikerbérházat építettek, ezek között volt a két kapu erdélyi ihletésű kovácsoltvas díszítéssel, amelyek ugyanarra az udvarra nyíltak, mégis mindenki a saját bejáratát használta. A két bérház mögött állt az ikervilla, bal oldala a nagyapámé, jobb fele a Jakab Dezsőé. A villának két külön lépcsőfeljárata volt, közös felvonóval. Hátul kettéosztott kertben folytatódott a telek, s a tetőtérből gyönyörű kilátás nyílt a városra. Jakab Dezső ebédlőjébe egy erdélyi romtemplomból kimentett kazettás mennyezet került, ő ugyanis gyakran járt Erdélyben a népi díszítőművészetet kutatva.

Mivel a nagypapa legidősebb bátyjai Japánban éltek, sok volt a lakásban a japán porcelán. Festmény kevés maradt meg az emlékezetemben, de az ebédlő erdélyi bútorzatát a nagy tölgyfa asztallal s a magas támlájú bőrborítású ülőkékkel mindig nagyon érdekesnek tartottam. Nagyapám rengeteg könyvet, kottát gyűjtött össze. Tízéves korom után én voltam a kották felügyelője. Amikor látogatónk érkezett, szólt, hogy Tomcsi, keríts nekünk valami kottát, s én hoztam, ami nekem a legjobban tetszett. Régi nyitányok voltak, mint például Rossinitől a Sevillai borbély stb. Mivel a család minden tagja jól zongorázott, csak az volt a kérdés, hogy ki játssza a prímet és a szekundot. Nagyapa könyveit szívesen olvastam. A szobámat vékony fal választotta el a dolgozószobájától, ahol a zongora is állt, így sokszor riadtam fel álmomból valamelyik Beethoven-szonátára, amit pihenésképpen játszott.

Sugározta a szeretetet

– Mi az első emléke a nagypapáról?

– Karon ülő gyermekként egy nagy papírmasé játékceruzával fejbe vágtam, mert tetszett a kopasz feje. De nemcsak az, hisz csodálatos ember volt. Nem foglalkozott velem, nem nevelt, de sok mindent „átadott”. Átadta elsősorban a rendkívül szimpatikus önmagát, a sármját, a varázsát, ami gyermekként is megfogott. Sugározta a szeretetet, a pozitív érzéseket, amelyeknek nem lehetett ellenállni. „Marcikám” volt az ismerőseinek, s egyéniségével rengeteg kaput megnyitott. Nagyon sok vendég járt nálunk, s temesvári származású nagymamám, Berta mama csodálatos háziasszonyként jól menedzselte a férjét. Az építtetők jelentős rész megfordult a házunkban, például a marosvásárhelyi küldöttség is, akárcsak Ferdinánd bolgár cár hadsegéde, akinek nyári palotát tervezett. Népszerűségét jelzi, hogy számos, a szakmájához kapcsolódó vagy más kulturális társaságnak és egyesületnek a vezetőségébe beválasztották. Tagja volt a szabadkőműves Galilei-páholynak is, ahová emberbaráti célok megvalósítása vonzotta. Vélhetően ez is segítségére volt a megrendelésekben, úgy tudom, Bernády György és a szabadkai polgármester is a szabadkőművesek közé tartozott. Nagyszüleim életét két gyermek aranyozta be, a fiuk, János, építész és festő lett, s az édesanyám, Anna ötvösként kezdte, majd porcelánfestő, keramikus, végül szobrászművész volt. Én kivétel vagyok, de a lányom ötvösként, aranyművesként folytatja a művészi vonalat.

A leggyakrabban játszott „zeneszerző”

– Hogyan lett villamosmérnök?

– 10-11 éves lehettem, amikor édesanyám vett nekem egy detektoros rádiót építő játékot. Ez úgy történt, hogy a szomszéd gyermek előzőleg kapott egy ilyet, de nem tudott vele boldogulni, viszont engem nagyon érdekelt. Édesanyám, aki nagy figyelemmel kísérte a fejlődésemet, boldogan teljesítette a kérésemet. Ettől kezdve már töretlen volt az út, amatőrként rádióztam, barkácsoltam, adóállomást építettem. Jó kézügyességem volt. A budai várbeli Mátyás Király Gimnáziumban érettségiztem. A matematikában és a fizikában mindig kitűntem, de a többi jegyemmel nem nagyon büszkélkedhettem. A Műegyetem villamosmérnöki karán diplomáztam. A professzorom két állást ajánlott. A Magyar Államvasutakat választottam, ahol édesapám is mérnökként indult. Gyakorlatom lévén, mindjárt egy fejlesztési laboratóriumban kezdhettem a pályát. Bár a MÁV szignálja, ami az állomásokon felhangzik, technikailag és zeneileg is az én művem, s ezáltal lettem Magyarország leggyakrabban játszott „zeneszerzője”, ezt teljesen jelentéktelennek tartom ahhoz képest, hogy az MÁV országos URH-hálózatának kiépítése is a munkám egyik eredménye, és a MÁV rádiós kommunikációja ma is ezeken az alapokon működik. A nevem mégis csak a „tilinkó” kapcsán szokták emlegetni.

– És a nagyapa miatt. Milyen volt Komor Marcell kapcsolata Jakab Dezsővel, hogyan dolgoztak együtt?

– Kevés konkrét dologra emlékszem. Nem értesültem a közös munkájukról, mert az nem volt publikus. Egészen biztos, hogy optimálisan megosztották a feladatokat. Tudták, hogy mennyire fontos két alapvetően különböző karakterű ember erőt adó összefogása. Gyermekként játszópajtásaimmal a házban féltünk Dezső bácsitól. Marcona, kiabálós, haragos, impulzív, gyors döntésű ember volt. Nagyapámmal 18 évig voltak üzlettársak és jó barátok, de Jakabék nem vettek részt a fogadásokon, és a két család tudtommal soha nem ment együtt nyaralni.

– A tanácskozáson elhangzott, hogy nem volt könnyű a korszerűséget jelentő szecesszió szolgálatába szegődni, amikor a műegyetemen a historizmust, a történelmi stílusok felújított, színpadias változatát tanították, s a nagyobb állami szerződéseket inkább a hivatalos stílust képviselő építészek kapták. Komor Marcell nemcsak építészként, hanem Ezrey álnéven írt írásaiban is az akadémizmus ellen hadakozott. Újságírói tevékenységéről mit tudott az unoka?

– Mivel nagyapám a Vállalkozók Lapjának a főszerkesztője volt, hétről hétre neki kellett gondoskodnia a vezércikkről, amit öreg Royal gépén cikázó két kezével száguldó tempóban írt le. Ilyenkor békén kellett hagyni, és körülötte mindenki lábujjhegyen közlekedett.

Sorsdöntő zene

– Mikor dolgoztak az építkezési terveken?

– A munkaidőt csak a rajzolók tekintették mérvadónak. Ők is elég lazán. A két építész pedig egyáltalán nem. Ha kellett, bármikor terveztek, rajzoltak, számoltak vagy tanácskoztak, vitatkoztak stb. Mindezt persze az irodában. A két iroda egy emeleten volt. Egymással egy ajtón át voltak összeköttetésben. Nagyapámnál a lakásban közvetlenül a rajzasztal mellett állt a zongora, ahová kifáradva odafordult, és felcsendült egy Beethoven-szonáta. Ez a kotta mindig a zongorán volt, készenlétben. A zenélés nálunk a családban mindig nagyon fontos feszültség-levezető cselekedetnek számított. És sorsdöntő is lett. 1944 novemberében este hat órától kijárási tilalom volt Budapesten. Mivel a legkisebb húga, Kamilla egyedül élt a lányával a Parlament közelében levő lakásában, nagyapám vitt neki élelmet Budáról. Csakhogy hazaindulás előtt leültek még egy kicsit négykezesezni, az idő elröpült, s a hat órától kezdődő kijárási tilalom már életbe lépett. Mégis elindult a sötétben haza. A nyilas őrjárat a sárga csillag láttán az utcán elfogta, lyukas cipőben, télikabátban, puhakalappal a fején, szatyorral a kezében. Így kellett gyalogolnia tíz napon át a már Bécs közelében levő Deutschkreutzig, ahol nvember 29-én meghalt. Ma sem tudni pontosan hogyan, de annyit egy, a menetből megmenekült és hazatért társa 1945-ben elmondott, hogy szörnyű volt az elmúlása.

Mint oly sok minden az életében, ez is novemberben történt. Novemberben született 145 évvel ezelőtt, s novemberben halt meg, 69 éve.

Ráismerések

– Székely Tamás járt-e korábban Vásárhelyen?

– Csak futólag egy-egy erdélyi túra során, de ilyen szép emlékeket adó látogatásom még soha nem volt.

– Milyen érzés alaposan szemügyre venni a Kultúrpalotát és a Városházát?

– Nagyon erős, valósággal eggyé váltam velük. Sok részletnél éreztem ráismerést. Így az utolsó napon a fülkerendszernél – mutatott a Tükörterem balladákat megelevenítő üvegablakai felé –, a mi házunk belső lépcsőjében is hasonló volt, belül égszínkék kupolával, aranyos csillagokkal, holdacskával, napocskával.

– A Kultúrpalotából mit visz magával Budapestre?

– Az atmoszféráját, a hangulatát, az összbenyomás élményét. Az egységesség, az értelem, az esztétika, a nyugalom, a béke mind benne van abban, amit ez a két épület sugároz. Örvendek, hogy nagyon sokat kaptam, és szeretnék még visszatérni.