Szomorúan tapasztalom, hogy az RMDSZ által Tessék mondani! – jelmondattal meghirdetett, helyszíni találkozókon igen kevesen jelennek meg, pedig ez is egy lehetőség arra, hogy szemtől szemben találkozzanak a választópolgárok az általuk megbízott közképviselőkkel, és elmondják nekik ügyes-bajos dolgaikat, illetve hogy közvetlenül értesüljenek arról, mi történik a politikacsinálás bukaresti vagy helyi szintjén. Azt is mondhatnánk, hogy a Kelemen Hunor RMDSZ elnök által kezdeményezett akcióval tulajdonképpen „feltalálták a spanyolviaszt”, hiszen a demokratikus viszonyrendszer egyik alapja a megválasztottak elszámoltathatósága, amit tulajdonképpen a törvény is kötelez. Így a közképviselet minden szintjén, a parlamentben levő politikusoktól a helyi tanácsosokig, mindenkinek erkölcsi, jogi kötelessége beszámolni ténykedéseiről azoknak, akiknek köszönhetően megbízatást kapott a közképviseletre. Tudomásom szerint a Bukarestben levő képviselők és szenátorok ajtaja hét végén (általában pénteken) mindenki számára nyitva áll, és eddig nem értesültem arról, hogy ha bárki hozzájuk fordult volna, elutasították volna. (Az megtörténhet bárkivel, hogy időhiány miatt átütemezik az ügyrendezést.) Csupán találgatom, mert lehet, hogy megérne egy alaposabb kutatást, hogy miért lettek az emberek ennyire közömbösek a közügyek iránt? S talán ezt a kérdést megtoldhatnám azzal is, hogy a közösségi rendezvények iránt is, hiszen ezt is tapasztaljuk, a nagy „bulikon” kívül, egyre kevesebben látogatják a kulturális rendezvényeket…
Emlékszem, amikor 1989. december végén megalapítottuk a Maros megyei MADISZT. A Marosvásárhely főterén levő akkori irodaház előtt sorban álltak a fiatalok, hogy belépjenek, és segítsenek a szervezetnek, a közösségnek. És ilyen aktív, pezsgő volt a kezdetekkor az RMDSZ tevékenysége is úgy a megyei, mint országos szinten. Az is tény, hogy 35 év alatt sok minden történt, ami átalakította a társadalmunkat. Voltak közösségi sikerek, kudarcok, csalódások, bukások, összeomlott és átalakult a gazdasági, társadalmi rendszer, s ennek az elhúzódó átmenetnek leginkább a kisemberek, a szavazók voltak az áldozatai, mint ahogy most is, ebben az elmélyült válságos időszakban. Az évtizedek során megváltoztak az emberek, az attitűdök. S ami ebben a folyamatban talán a legszomorúbb, hogy atomizálódott, klikkesedett, radikalizálódott a társadalom. Talán belefáradtunk a különböző kormányok által kiúttalanságba torkolló örökös megoldáskeresésbe.
A társadalmi párbeszéd – az új médiáknak is köszönhetően – a köztérből a virtuálisba került, ahol néha arctalan, vagy hamis profillal rendelkezők „osztják az észt”, anélkül, hogy alapos információval rendelkeznének arról, amiről felcsiholt érzelgősséggel fröcskölik az intoleráns, vitriolos véleményeket, fittyet hányra a másságra, másokra. És ez fölöttébb veszélyes. Mert nincs abszolút igazság. A nyílt, egyenes és őszinte, személyes párbeszédnek pont az a lényege, hogy közelítsük egymás véleményét, látás- és gondolkodásmódját, hogy az ismert közmondás szerint a „káposzta is megmaradjon, és a kecske is átkeljen a folyón”. Avagy megtaláljuk a kompromisszumos, közös megoldást. Mert az is világos, hogy olyan nem létezik, hogy valami mindenkinek jó legyen. Sajnos a világ nagy színpadán – a média különböző módon bemutatott vagy manipulált tájékoztató csatornáinak köszönhetően – előttünk zajlik egy olyan konfliktus (és egyelőre a „süketek párbeszéde”), amely példa arra, hogy miként lehet megosztani a világot egy olyan ügyről, aminek a hátterébe csak nagyon kevesen látnak bele igazán.
Ezért (is) kell, legalább a mi térfelünkön elmenni, találkozni, tájékozódni elöljáróinktól a minket érintő, érdeklő kérdésekről, azoktól, akiktől a szavazópolgárok joggal várják el, hogy ne csak időnként, főnöki ukázra „menjenek a nép közé”, hanem mindig valamiképpen ott legyenek – és nem csak a virtuális térben. A visszajelzésekből ők is építkezhetnek, hiszen a jogalkotás egyik (elméleti) célja az, hogy az állampolgároknak legjobban megfelelő szabályokat szögezzenek le, amivel a fejlődést garantálóan biztonságosabb lesz életünk. Ne legyünk tehát közömbösek egymás iránt, inkább azon legyünk, hogy ezt az egyre fogyatkozó közösség által „megrakott” kisebbségi szekeret közösen húzzuk, mindenki a maga szakterületén, munkahelyén, és ha nem is mindenben értünk egyet, beszélgessünk, próbáljunk egyetérteni, mert a kisebbségi létben egy hajóban vagyunk. A közöny az egyén, de akár a közösség halála is lehet.
