Köszöntötték a százéves Szakács Jánost

November 5-én – születésnapján – a magyardellői templomban köszöntötték a 100. életévét betöltő Szakács Jánost. Az eseményen jelen volt 99 éves felesége, Júlia is; az idén ünneplik a 75. házassági évfordulójukat. A veteránok szövetsége is kitüntette, és mivel életének nagy részében Marosvásárhelyen lakott, Soós Zoltán polgármester a város nevében is köszöntötte az ünnepeltet. 

János bácsit magyardellői házában kerestük fel, a Népújság nevében tolmácsolva jókívánságainkat, majd az asztal köré ülve beszélgettünk. Megtudtuk, hogy földműveléssel, szőlőtermesztéssel foglalkozott, és „csak egy kicsit” volt a háborúban. Az történt ugyanis, hogy a második világégés idején besorozták a román hadseregbe, mivel a bécsi döntést követően Magyardellő Romániánál maradt, aztán, a sztálingrádi csata után, majd az 1944. augusztus 23-i kiugrást követően megfordult a keleti front, „kivették a magyarokat a román hadsereg soraiból, nehogy elárulják a hazát”. A front aztán „elég csúnyán” átvonult a községen, hiszen köztudott, hogy a közeli Marosorbón milyen nagy csata volt. Miután a kommunisták elvették a földeket, János bácsi beköltözött a városba, ahol többek között raktáros volt a rendőrségen. Ahogy mondta, nem volt egyenruhában, de etette a milicistákat és a szekusokat. Majd hosszú éveket húzott le az egykori Imatex nikkelezőműhelyében, ahol annyi „marószódagőzt” lélegzett be, hogy „elég lenne egy egész városnak”. Viccesen mondta, lehet, hogy ez tartósította, ezért érte meg a 100 évet. Büszke rá, hogy még a kommunista időkben is rendszeresen járt templomba. Most, ha netán túl halk az istentisztelet, közbeszól, mert nem hagyhatja ki az igét. Arról is beszámolt, hogy kétszer „keresték fel” azért, hogy álljon be a kommunista pártba. Egyszer még falun, aztán a városban az Imatex káderesei. Amikor megtagadta, és megkérdezték tőle, hogy miért nem áll be, akkor kérdéssel válaszolt: – Elvégzem tisztességgel és becsülettel a munkámat? – Igen – válaszolták a propagandisták valahányszor. – Akkor hagyjanak békén, hogy dolgozzak! – mondta – s aztán többet nem zaklatták. 

1983-ban nyugdíjazták, és az egyik szomorúsága az, hogy nem ismerték el a nehéz munkakörért járó besorolást, így kevesebb nyugdíjt kap, mint ami megilletné. Marosvásárhelyen kertes házban lakott, ahol ma az egyik fia él, aki büszkén mondta, hogy János bácsi ásta ki a ház alapjának a 80%-át. A városban sem ült karba tett kézzel, de amint lehetett, „hazament” Magyardellőre gazdálkodni. Ma is rendbe teszi a ház körüli kertet. „Unalmamban nekifogtam a kertet rendezni, mert most sem tudok helyben állni” – mondja, s csak az szomorítja, hogy szemműtéte miatt az idén egy kicsit elgazosodott, mert sokáig nem volt szabad lehajolnia...

Aztán felteszem az ilyenkor elmulaszthatatlan kérdést: – Mi a hosszú élet titka?

– Levesételt ettünk mindennap, ha kellett, reggel, délben vagy este is. Azt tanácsolom minden fiatalnak, hogy ne húzódjék el a munka elől, pláne ha fizikai, mert a mozgás kell az embernek. Amikor a városban laktam, nem ültem fel az autóbuszra, mire a jármű a következő megállóhoz ért, már én is ott voltam – mondta, majd miután kiegészítem a kérdést azzal, hogy mi a hosszú házasélet titka, hozzáteszi: Mindenki végezze a maga dolgát a házasságban békességben, szeretetben. „Nálunk sohasem volt összeszólalkozás, békén hagytuk egymást. Mindenki csak úgy éljen, ahogy mi eddig…”

Aztán a fia súgja meg, hogy van egy kicsi vérnyomás-, koleszterinszint-emelkedés, de a gyógyszerekkel kordában tartja János bácsi a laboratóriumi értékeket. Majd miután kikísérnek a kapuig, arra kérnek, hogy menjünk el jövőre is, mert akkor biztos, hogy rendben lesz a kert és az udvar is, s talán még mindig azt fogja bánni János bácsi, hogy nincs ki megdolgozza az elgazosodott domboldalt, ahol egykor a jó bort adó szőlősük volt.