2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés Sándor Ágnes-Klára fuvolaművésszel

Üde, kellemes, varázslatos szín a Marosvásárhelyi Filharmónia szimfonikus zenekarában. Tehetsége, szakmai tudása – az átélés, a hangzás, a technika –, egyéniségének sajátos kisugárzása emlékezetessé teszik játékát, és hamar belopja magát a közönség szívébe. Sándor Ágnes-Klára fuvolaművész pályája nem mindennapi. Azon kevesek közé tartozik, akiknek az útja Székelyudvarhelyről Budapesten és Düsseldorfon át Erdélybe, Marosvásárhelyre vezetett, ahol elégedettnek, boldognak érzi magát. Sok felkérést kap, többfelé játszik, és nem csak Marosvásárhelyen ismerik, angol nyelvű Instagram blogján (@klarissimaflute) több mint 38.000 követője van szerte a nagyvilágból.

A filharmónia próbatermében beszélgettünk, és miközben férje, Sviatoslav Perepelytsia gordonkaművész a szomszédos teremben gyakorolt, arra kértem Klárát, hogy pörgessük vissza az időt egészen addig, amikor eljegyezte magát a zenével. 

Fotó: Fülöp Gellért


– Az élettörténetem nagyon „körbejárós”. Székelyudvarhelyen születtem, zenei tanulmányaimat az udvarhelyi zeneiskolában kezdtem fuvolista édesapám keze alatt, először zongorán, majd harmadik osztályos koromtól fuvolán. A nyolcadik elvégzése után felvételiztem a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, ami a Liszt Ferenc Zeneakadémia gyakorló iskolája. Érettségi után úgy döntöttem, hogy Németországban folytatom zenei tanulmányaimat. Az első professzor, akinél tanultam, Bálint János budapesti magyar fuvolaművész volt, aki akkoriban egy észak-rajna-vesztfáliai kisváros, Detmold konzervatóriumában tanított. A diploma megszerzése után a mesteri fokozatot és a doktori képzéssel egyénértékű posztgraduális tanulmányaimat a düsseldorfi Robert Schumann Konzervatóriumban végeztem. 

– Ezt az utat egyszerűbb lett volna végigjárni itthon, Erdélyben? Miért választotta a nehezebbet?

– Az alapképzés itthon nagyon jó, a középfokú és a felsőfokú képzés színvonala viszont sokkal jobb külföldön. Vannak jó iskolák Romániában is, de a fúvósok számára kint jobbak a lehetőségek. Ezért ajánlatos elmenni annak is, aki haza akar térni. Éltem ezzel a lehetőséggel, miközben az volt a tervem, hogy amikor befejem a tanulást, visszajövök. A sors is így akarta. Amikor Düsseldorfban végeztem, a marosvásárhelyi szimfonikus zenekarban pont megürült egy hely. Értesültem, hogy versenyvizsgát szerveznek, és azt gondoltam, hogy megpróbálom. 

– Hallottam, hogy nem volt könnyű.

– Öten voltunk, ami ezúttal kemény, színvonalas versenyt jelentett, hiszen az ötödik is 9,60-at ért el. Akik az első négy helyen végeztünk, külföldön tanultunk.

– Beszélt-e németül, amikor Detmoldot választotta? Hogyan sikerült beilleszkednie a németországi környezetbe?

– A németet illetően majdnem a zérótól indultam, viszont jól beszéltem angolul, ugyanis édesanyám angoltanárnő, és ez nagy segítségemre volt. Eleinte a lakhatással és a mindennapi élettel kapcsolatos hivatalos ügyeket el tudtam intézni angolul, mivel Németországban sokan beszélik ezt a nyelvet, viszont, ha muszáj, 19 évesen nagyon hamar meg lehet tanulni egy újabbat. Kezdetben azt éreztem, hogy nehéz lesz, de három hónap után már magánórát tudtam tartani. Szükség volt arra, hogy hamar munkát vállaljak, ugyanis szüleim, nagyszüleim pedagógusok, és abból a pénzből, amit ők itt kerestek, meg lehetett élni, de egy gyermeket külföldön ezer eurós tandíjjal, lakbérrel, koszttal, a drága tananyaggal, kottákkal, nehéz lett volna tartani. Ezért már elsőéves koromtól szerződést kötöttem egy magán művészeti iskolával, ahol az egyetemi órák lejártával részmunkaidőben tanítottam, és a helyi kamarazenekarnál is besegítettem, amikor erre szükség volt. 

– Mi határozta meg a folytatást?

– Négy évet jártam a detmoldi zeneakadémián, s bár nyugalmas, csendes kisváros volt, úgy döntöttem, hogy tanulmányaimat a düsseldorfi Robert Schumann Zeneakadémián folytatom. Azt megelőzően másfél év szünetet tartottam, ami nagyon jó időszak volt. Miközben tanítottam, mesterkurzusokon való részvétel és hosszú gondolkodás után döntöttem el, hogy melyik tanárnál szeretnék tovább tanulni, akivel szakmailag és emberileg is jó kapcsolatot tudok kialakítani. Ezt nagyon fontosnak éreztem, mivel a zeneművészet, az előadóművészet olyan szak, ahol egyéni a foglalkozás. Egyedül járok az óráimra, ahol a hangszerspecifikus problémák, a repertoár mellett a professzorom sok mindenre megtanít. Nem tudnék olyan németországi egyetemet említeni, ahol gyenge a szaktanár, de számít, hogy mennyire tudunk emberileg együtt dolgozni, szimpatikus-e vagy taszít az egyénisége. Végül a düsseldorfi egyetem professzora, André Sebald mellett döntöttem, aki a kölni filharmonikusoknak volt a szólófuvolistája. Ez a választás volt az egyik legjobb dolog volt, ami velem történt. Nemcsak tanárom volt, hanem igazi mentorom is. A mesteri képzésre sem volt könnyű bejutni, de a posztgraduálisra, ahova mindössze két hallgatót vesznek fel, és kiváló orosz hegedűsökkel, zongoristákkal kell például felvenni a versenyt, még nehezebb. Nagy vonzereje van annak, hogy a négy év végén nagyzenekarral szólistaként lehet bemutatkozni. Egy koreai lánnyal együtt jutottunk be, nagyon jól összebarátkoztunk, és tanulmányaink végén közösen léptünk fel, ő egy zongora-, én egy fuvolaversenyt játszottam.

– Úgy tudom, hogy Düsseldorf a személyes életében is fontos volt.

– Ott ismertem meg a férjem egy ifjúsági zenekari projekt keretében. Most egy profi zenekarban ülünk együtt, ami nagyon jó dolog. Mivel ukrán állampolgár, tartózkodási engedélye és szerződése még nem végleges. Egyébként volt rajtaütéses látogatásunk is, a bevándorlási hivataltól ellenőrizték, hogy tényleg házasok vagyunk-e, ott élünk-e, ahova be vagyunk jelentkezve, hogy van-e két fogkefe a fürdőszobában, és a ruháink a szekrényben vannak-e. Ha házas, és itt él, dolgoznia kell, ezért lehetővé kell tegyék, hogy munkát vállaljon. Abban az esetben, ha dolgozik, és főleg az állami szektorban, könnyebben megadják az állampolgárságot. Reméljük a legjobbakat!

– Szívesen jöttek ide?

– Nagyon, bár szinte senkit sem ismertem. A szólamvezetőről, aki szintén fuvolán játszik, tudtam, hogy édesapámmal egy évfolyamon tanult. Gyermekkoromban találkoztunk, amikor hangversenyekre jöttünk. Visszaemlékszem, milyen áhítattal léptem be a Kultúrpalotába, majd a Nagyterembe. Ahogy elnéztem, hogy szépen felöltözve bevonultak a zenekari tagok, és hangolni kezdtek, azt a jó érzést nem tudom elmondani. Tízéves gyermekként arról ábrándoztam, hogy mennyire szeretnék itt dolgozni. Most úgy érzem, megérte annyit gyakorolni, hogy erre a szép helyre eljussak. Remélni sem mertem, hogy velem egyszer ez megtörténik, ezért jöttem annyira szívesen. November elsején a katolikus temetőben meglátogattam az ük- és dédszüleim sírját is, és arra gondoltam, hogy a gyökereket illetően édesanyám részéről tősgyökeres vásárhelyi vagyok. De nem ezért tudtunk hamar beilleszkedni, és nagyon sok barátot szerezni, hanem mert sok itt a jóságos ember, akik biztattak, lakást találni segítettek, hoztak-vittek az autójukkal. Nagyon befogadó közösségre találtunk. Sok külföldi városban megfordultam, sok zenekarral jártam turnéra, de ilyen nyitott, kedves közösséggel, mint a vásárhelyi zenekar, sehol sem találkoztam. Lehet, hogy közelről jobban észre lehet venni egymás kicsi hibáit, és egyesek arra gondolhatnak, hogy külföldön biztosan jobb, de határozottan állíthatom, hogy nem így van. Ezért is jó elmenni diákként, hogy meggyőződjön az ember: itt, Erdélyben mennyire nyitottak az emberek, s bár több nemzetiségűek vagyunk, emberileg megférünk egymással. A zenekar magyar tagjai mellett vannak román kollégák, van moldáviai, a férjem ukrán. De, ha bárkinek problémája van, a közösség kiáll érte, kortól, nemtől, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. Sok időt töltünk együtt a próbákon, koncerteken kívül is.

Miközben Németországban évekig ingáztam egyik városból a másikba, arról álmodtam, hogy úgy dolgozzam és lakjam, hogy gyalog be tudjak járni a munkahelyemre. A Kövesdombról a Filharmóniához gyalog 20-25 perc, autóbusszal, taxival öt perc alatt be lehet érni. Sokszor úgy érzem, hogy akiknek ez megadatik, nem is tudják, mennyire jó dolguk van. 

Fotó: Andrey Weyers


– Új ország, két nyelv – a férje, aki szintén zenész, hogyan birkózik meg a nyelvi akadályokkal?

– Magyarul sok mindent ért, és kezd tudogatni románul is, ami az orosz nyelv ismeretében könnyebb. Nagyon igyekszik, mert úgy érzi, hogy szépen fogadták, és be tud illeszkedni a közösségbe, ami nem a nyelvi dolgokon múlik. A mi nemzedékünkhöz tartozó zenészek jól beszélnek angolul, és többen németül is, ez megkönnyíti a dolgát. Ami engem illet, bár mindent értek, a román beszédkészségemmel nekem is gond van, de ezt pótolni lehet, mert az alapok nem hiányoznak. Ez lesz a negyedik nyelv, amit beszélni is jól meg kell tanulnom, mert szükséges.

– Két együtt élő zenész között van-e rivalitás?

– Mivel a férjem csellón játszik, jól megértjük egymást. Gyakran hívják őt is fellépni, és együtt is többször koncerteztünk. Úgy érzem, hogy nagy szerencsém van, mert egy rendkívül jóindulatú és tisztességes ember. Két fuvolistának együtt viszont nehéz lenne.

– Férjének szülei, akik a fiukat Németországba küldték tanulni, mit szólnak ahhoz, hogy keletre tért vissza?

– Németországban a gazdasági válság előtti hangulat teljesen más volt, mint azután. Személyesen nagyon rosszul érintett bennünket, hogy 2014 óta Ukrajnában is háború van, de a férjemet, aki nagyon jó eredményekkel tanult az egyetemen, nem ismerték el menekültként, és nem kapott olyan támogatást, mint mások, amit azzal magyaráztak, hogy őt nem traumatizálták. Sok szerencsétlen ember van a menekültek között, aki mindenét elveszítette, de ugyanakkor sok a haszonélvező is. Mi azért mentünk ki, hogy tanuljunk, zenéljünk, és nem akartunk politizálni. Bár, mint korábban is mondtam, én nem szándékoztam ott leélni az életem, a gyorsabb hazatérést az ott kialakult krízishelyzet is siettette.

Másrészt a felszálló ágban levő jobblét, ami itthon az értelmiségi középosztályra jellemző, Ukrajnában még nem következett be, és ha a gyermekük azt tudja mondani, hogy a szomszédos országban normális emberi módon meg tud élni abból, amit keres, akkor ezt jónak tartják. Ők is zenészek, de Ukrajnában a zenekari tagoknak a legkülönbözőbb mellékállásokat kell elvállalniuk, hogy megéljenek. Ezért úgy gondolják: ha szereti, és őt is szeretik, akkor éljen ott, ahol tud. Az embernek ott van az otthona, ahol megbecsülik, be tud illeszkedni, emberileg jól érzi magát, és barátai vannak. 

– A Klára szülei hogyan fogadták, hogy hazatérnek?

– Vegyes érzésekkel, de leginkább örültek, mivel egyedüli gyermek vagyok, és amiatt, hogy éveken át messze éltem, nagyon aggódtak értem. Másrészt bennük van még a szocialista és posztszocialista idők traumája, hogy nem jó itt élni. Miközben tudják, hogy javult a megélhetés, és ma már egy klasszikus zenész itthon is el tudja éri azt az életszínvonalat, amit Nyugaton. Az örömükbe részben belevegyül az aggodalom, hogy az életünk rosszra fordulhat, de ez mindenütt megtörténhet. 

– Járnak-e koncertre Vásárhelyre?

– Nem minden esetben, viszont játszom Udvarhelyen és Segesváron is, ami közelebb van, és oda elérnek munka után. Eljöttek a Tiberius Kamarazenei Fesztiválra, és amikor szólófellépésem van, akkor meghallgatnak. Mindig támogattak, és a pedagógus háttérnek köszönhetem azt, ahova eljutottam, mert be kell vallanom, hogy a mindennapi gyakorlás gyermekkoromban nehezemre esett.

– A nagymamája, Józsa Nagy Mária kedves tanárnőm volt Kolozsváron, az egyetemen.

– Most már csak ő él a nagyszüleim közül, nemrég veszítettük el nagypapámat, aki Hármasfaluból származott, és Kolozsvárról mindig szívesen járt haza a szülőfalujába

– Szép a fuvolája, honnan, mikor kapta?

– Nagyon drága hangszer, érettségire vették a szüleim, ami akkoriban nagy beruházást jelentett, éveken át spóroltak erre, én is koncerteztem külföldön, országos, nemzetközi versenyekre jártam. 18 éves koromra gyűlt össze a pénz, amivel a japán manufaktúrában készült ezüsthangszert megvásárolták. Érdekes véletlen, hogy a zenekar is ugyanezt a hangszert rendelte, és mindhárom kollégámnak ilyen fuvolája van. Szolidan jó, még harminc évig is lehet használni. Vannak kisebb alkatrészei, amelyeket időnként ki kell cserélni, de ezt hozzáférhető áron meg lehet oldani, miközben a hangszer ára szinte a kétszeresére emelkedett. 

Mivel nagyon aktív vagyok az Instagram közösségi hálózaton, a londoni Trevor James hangszerkészítő cég felkért, hogy legyek a cég egyik reklámarca, amiért küldtek ajándékba három profi hangszert, egy piccolo, egy ezüst- és egy altfuvolát, amiért nagyon hálás vagyok. Megkértek, hogy írjam meg, mit szeretek vagy mit nem szeretek a hangszereken, hogy egy újabb szériában azt kiküszöböljék. Az Instagram hálózaton, ahol a világ egyik legtöbbek által követett klasszikus zenei fuvolaművésze vagyok, sok koncertről, kamarazenei fellépésről megosztok videókat. Nemcsak arról, hogy estélyi ruhában milyen szépen lengedezünk a színpadon, hanem a buktatókról, a felkészülésről, a gyakorlásról, stresszhelyzetek kezeléséről úgyszintén. Hetente kétszer-háromszor válaszolok a követőim által feltett valamennyi kérdésre. 

– Jut-e még ideje valami egyéb kedvelt szabadidős tevékenységre?

– A hobbim is a fuvolázás, és igyekszem nem annyira előnyös helyzetben levő fiatalokat is támogatni azzal, hogy órákat adok, kurzusokat tartok azért, hogy segíteni tudjak. Van egy kis óvodáscsoportom is a Moonboard tehetséggondozó központban, akiket általános ének-zenére, furulyára tanítok heti egy órában. Nagyon kedvesek, rakoncátlan gyermekek. Óra után elmegyünk sportolni a kollégákkal, mert a fizikai erőnlét is fontos ahhoz, hogy az ember a lelki egyensúlyt meg tudja őrizni.

– Tervek, elképzelések a szakmát illetően?

– Nagyon szeretem a heti próbákat és koncerteket a zenekarral. A fúvósoknak különösen jó alkalom, mert sok a szóló, ami kihallatszik. Ez minden héten kihívást jelent, aminek eleget kell tenni. Ezenkívül szívesen vállalok szólófellépéseket, a december 19-i karácsonyi koncerten egy Mozart-fuvolaversenyt játszom, amit előadok a szatmári Dinu Lipatti Állami Filharmonikus Zenekarral, és azelőtt Nagykárolyban is. Aktív résztvevője voltam a Tiberius Fesztiválnak, volt egy koncertem Régenben, kettő Segesváron és egy Vásárhelyen, amelyekről úgy éreztem, hogy jól sikerültek. A kamarakoncerteket nagyon szeretem, az együtt zenélést duóban, trióban, négyesben, ami zenekari szereplések mellett teljessé tesz. Fontos számomra, hogy ilyen módon a klasszikus zenét, a zene szeretetét más városokba, kisebb helységekbe is elvigyem, ahova nem jut el a nagyzenekar.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató