Szilvia szobájában sokáig
minden a helyén volt. Az olvasólámpa az íróasztalon, a könyvek az ágy fölötti polcon, a szalmavirágos váza a sarokban. Az iskolai osztályzatok az ellenőrzőben. Hetedikes koráig csupa tízes.
– Nem a szüleim követelték. Én éreztem fontosnak, hogy minden évzárón elsőnek szólítsanak az osztályból az oklevelekkel és jutalomkönyvekkel teli asztalhoz. E nélkül a jelenet nélkül el sem tudtam volna képzelni a kicsengetéseket – kezdte történetét a negyvenes éveiben járó, sovány, szemüveges nő egy városszéli kávézó félhomályában. – Hirtelen jött a változás nem sokkal a tizennegyedik születésnapom előtt. Akkor villant belém a felismerés, hogy mindaz, amiért éveken át törtem magam, köszönőviszonyban sincs azzal, ami igazán boldoggá tenne. Laza és merész szerettem volna lenni, mint a népszerű osztálytársaim, akik mindig is unalmas „magolósnak” tartottak. Úgy gondoltam, ha kilépek a jó kislány skatulyából, egyből befogadnak, és azután már én is mehetek a csapattal csavarogni, szórakozni, az iskolai szünetekben pedig körözhetek én is füzettel a kezemben a pingpongasztal körül. Persze, nem így lett. Kezdetben ugyan feltűnt a társaságnak, hogy „az osztály becsületének megmentője” – ahogy egyes tanárok hívtak – nem ír házi feladatot, készületlenül megy órára, és az osztálylógásokban is hűségesen részt vesz, de hamar napirendre tértek efölött. Közös programokra azonban azután sem hívtak. Ebben az időszakban éreztem először úgy, hogy nem tartozom sehova. De reménykedtem, hogy mégis jóra fordulnak a dolgok, kitartóan gyűjtöttem a rossz jegyeket, kémiából majdnem meg is buktam.
– A szüleid hogy viszonyultak az új helyzethez? – kérdeztem.
– Apám nem tulajdonított nagy jelentőséget az egésznek, azt mondta, a lázadás a serdülőkor velejárója. Anyám gyári munkásként három váltásban dolgozott, neki sem volt ideje, energiája sokat foglalkozni velem. Amikor azonban az osztályfőnököm felhívatta az iskolába, egészen kiborult. Megsajnáltam, és kizárólag az ő lelki nyugalmáért összeszedtem magam annyira, hogy jó közepesként zárjam a hetedik osztályt. Ettől azonban bennem semmi nem változott, teljesen egyedül voltam a bizonytalanságaimmal.
– Milyen volt a líceumi időszak?
– Zűrös. Akkoriban a felvételinél nem számított az 5–8. osztály jegyátlaga, csak a három főtantárgyból tett vizsgát vették figyelembe, azokból pedig az utolsó száz méteren sikerült becsületesen felkészülnöm. Így bejutottam abba a tanintézetbe, ahova negyedik osztálytól készültem. Nagy reményeket nem fűztem a középiskolai évekhez, és tulajdonképpen nem is történt semmi rendkívüli. Végig szürke kisegérnek éreztem magam a menő osztálytársaim között. De aztán jött az érettségi, és utána a kolozsvári egyetem. Megszokott környezetemből kiszabadulva hamar egy szűk baráti társaságban találtam magam, amely vitt, sodort magával hétvé-géről hétvégére, egyik buliból a másikba. Egy új világ nyílt meg előttem új színekkel, hangokkal, ízekkel. A citromos vodka mámorító hatásával. Én, a gátlásos, visszahúzódó leányzó egy fél deci után szárnyakat kaptam, bárkihez odamentem, bárkit megszólítottam, és – bár korábban leginkább ettől féltem – egyszer sem volt részem visszautasításban. Idővel, persze, a megszokott adag már nem volt elegendő, „megpótoltam” még egy pohár borral, korsónyi sörrel. Szinte észre sem vettem, hogy egyre több alkoholra van szükségem, hogy szabadnak érezzem magam. Közben kezdtek kicserélődni körülöttem az emberek, a korábbi barátok, barátnők elhúzódtak, szinte már köszönni is szégyelltek, ha váratlanul összefutottam velük az utcán, az új haverok pedig mindig „be voltak állítva”, kérni sem kellett, közös hétvégéinken készségesen nyomták a kezembe a körbejáró üveget.
– Meddig tartott ez az állapot?
– Egyszer az egyik haverom haverja azt találta ki, hogy próbáljunk ki egy „enyhébb” füvet. Kirándulni készültünk a hegyekbe, és egy erdőszéli faházikóban szeretett volna „elszállni” a csapat. Az autót azonban, amiben a „szállítók” utaztak, leállította a rendőrség. Ez volt az a pillanat, amikor belém villant, hogy rossz helyen vagyok. Szerencsémre a társaság azon részéhez tartoztam, amely másnap vonattal indult volna útnak, és mivel a lefülelt banda még a teljes nevünket sem tudta, ép bőrrel kerültünk ki a történetből. De annyira megijedtem, hogy elhatároztam, teljesen megszakítom a kapcsolatot a bulizós csapattal. Persze, ezt könnyebb volt eltervezni, mint véghezvinni, hiszen a társaság százkarú óriáspolipként nyúlt utánam, és sikertelen hívogatásaik idővel zaklatásba csaptak át.
– Hogy szabadultál?
– Egyetlen lehetséges kiutat láttam, azt, hogy otthagyom az egyetemet. Anyámék megdöbbentő bölcsességgel fogadták a történteket. Egy évet otthon maradtam, különféle számítógépes munkákat, szöveg- szerkesztést, fordítást vállaltam, aztán felvételiztem egy itthoni egyetemre. Azután szép lassan rendbe jöttek a dolgaim, évek óta a végzettségemnek megfelelő munkám is van, és párkapcsolatban élek.
– Milyen szerep jutott a továbbiakban az alkoholnak?
– Lazításként, baráti társaságban most is megiszom egy-egy üveg sört, egy-egy pohár bort. De arra nagyon vigyázok, hogy ne váljon a napi rutin részévé. Azt mindenesetre megtanultam, hogy nem attól „nőnek ki a szárnyaim”, ha elveszítem a fejem.
