Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
három csokrot szorongatott. Úgy surrant mellénk a főtér szombat esti, fülledt csendjében, mint régi, bizalmas ismerős. Nem lehetett tudni, merről jött, merre tart, egyszer csak ott volt, és reménykedve kérdezte: – Vesznek virágot?
Piros, fehér, sárga kompozíciói voltak: szegfű, frézia, jácint ízléses találkozásai. Vékony, alig észrevehető madzag tartotta össze a törékeny virágtesteket, kizárt, hogy ez az alacsony, kopott gyerekember mesterkedte volna rájuk ilyen szakértelemmel. Biztos lopta valahonnan, esetleg éppen valamelyik temetőből – gondolhatta róla bárki. Kíváncsi voltam, van-e más magyarázata, ezért megkérdeztem, mennyibe kerül egy csokor.
– Hat lej – emelte rám nagy, sötét szemét, aztán készségesen hagyta, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a titokban már hervadásnak induló virágokat. Némi tétovázás után választottam, és nyújtottam a pénzt. Tízesem volt. A fiú szolgálatkész mozdulattal húzta elő a zsebében lapuló, parányi pénztárcát, és már számolta is a visszajárót.
– Hány éves vagy? – kérdeztem „üzletkötés” után.
– Tizenegy – válaszolta nyugodt, békés hangon, mint aki megszokta, hogy gyakran faggatják.
– Iskolába jársz? – álltam elő a felnőttek elmaradhatatlan kérdésével.
– Igen, negyedikbe – nézett újra rám, majd a megyeszékhelyhez közel eső, Maros menti falut is megnevezte, ahol nagyanyjával és nyolc testvérével lakik, és ahol az iskolája is van.
– A szüleid? – kellemetlenkedtem tovább.
– Németben vannak. Dolgoznak – érkezett a gyors válasz.
– Segítenek? Küldenek pénzt?
– Nem nagyon.
– A testvéreid idősebbek nálad?
– Én vagyok a legnagyobb. A többiek óvodások, kivéve a legkisebbet, aki még nincs egyéves.
– A csokrokat nagymamád készítette?
– Igen. A kertünkből szedi mindig. Esténként és ilyenkor, hétvégén bejövök a városba, és árulom.
– A pénz a tied marad?
– Nem, odaadom mamámnak. Vesz belőle tejet és puliszkának valót. Az lesz a vacsora. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán lelkesebben tette hozzá: – Vasárnap az ócskára is szoktunk menni, ott is jól lehet keresni.
– Ott mit szoktatok árulni?
– Mikor mit. Egy szomszédunktól gyakran kapunk felnőttruhákat, cipőket. Azok nekünk nem jók, így mamámmal kivisszük, és eladjuk.
– Amíg nem vagytok otthon, a legkisebb testvéredre ki vigyáz?
– A nagyobbak. Ők már ügyesek, tudják, mit kell csinálni. Egyikük még pelenkázni is tud.
Újdonsült beszélgetőtársam meglepő nyíltsággal válaszolgatott a kérdésekre, így alig értünk az utca végére, már úgy tűnt, mindent megtudtam róla, ami érdekelt. Barátaim, akikkel a virágárussal való találkozás előtt egy teraszos sörözőhelyet kerestünk – lehetőleg olyat, ahol enni is lehet –, előresiettek, de most tanácstalanul megálltak, és bevártak.
– Próbálják meg arra – mutatott a felfelé kapaszkodó utca irányába a fiú, aztán már mondta is a legközelebbi vendéglátóegység nevét, pontos helyét. – Ha ott nem tetszik, a főtér túlsó oldalán is vannak még helyek – tüsténkedett.
– Az egész várost ilyen jól ismered? – bukott ki belőlem a meglepett kérdés.
– Nem, csak a vendéglős, italos helyeket. Tudom, hova érdemes menni a virágaimmal, hol kedvesek a pincérek. Kicsit messzebb van egy jó nagy vendéglő – persze, a nevét is megmondta –, ahol kaját, piát is kapok. Ott a legjobb.
Miután elköszöntem, társaságommal a korábban mutatott irányban folytattuk utunkat. A virágárus fiú az ellenkező irányba távolodott. Talán éppen a „legjobb” helyre tartott, ahol enni-innivalóra is számíthat. Vitte két megmaradt csokrát és szürke, felnőttesen komoly vágyait. Mindazt, amiről a nálam maradt szegfű, jácint és frézia még sokáig mesélt.