Farkas Árpádnak odaátra
Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül, állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis!
(Babits Mihály)
Csak te tudnád megmondani, mennyi kín és báj van
a rég leszentült jó Babits Mihályban…
Mert mikor az öregemberek már nem mosakodnak
százados esők sem csorognak…
Tisztán szerettünk volna élni, friss,
borotválkozás utáni
hangulatban . Már egy hónapja nem írtam
verset.
Borostája tűnik halkan, mint a szél a huzatban.
Szó szivárog láthatatlan, mint megdobott madarak
tollai közt a serkedező vér… nem ezt akartam mondani.
A szülőföld ölébe felkap. Csucsujgat: megjöttél szentem,
s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori gyermeket bennem.
Dagasztóteknőbe ültünk, mosóteknőbe
szálltunk,
gyermekként hittük, egyikünk eljut az Óceánig .
Megéltük, hogy az ég alól rongy falvak úsztak mennybe fel .
A bárka késett valahol, a víz, a víz csak énekelt.
Erdélyi volnék magam is, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam én is.
Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt,
hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.
De nem csak ezt akartam mondani.
Hitünk szavaddal üzen:
nem hagyni, hogy a fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan már,
de lelkiismeret még –
De mégsem csak ezt akartam mondani.
Szederinda sír a hóban, búvó gyomoridege a télnek,
a Keleti-Kárpátokból bésöprik a remetéket.
Most Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel,
…zörögve a csillagtalan éjszakában.
Látod , Árpád, most a te koponyádat szopja
e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek…
Fölsebzett szájjal mondom e darabos,
szederjes szókat,
zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget…
Egyszer csak fönnmaradtál egy felhőn, ezernyi
színből font köteled fordított, homorú szivárványként
ragyogja be a tájat.
Így olvaszt világ-nagy termeket köré d az Ének .
Lassún, mint akit nem is kérnek,
lettél Föld felett lengő ének…
Ki a szélverésbe már-már beleájul,
de tartja magát – teszi, ami kell,
akin a tél, a nyár, az ősz csak ámul,
s bűvölgeti, de nem keveri el.
Mert itt a szívdobogás is halk havat olvaszt…
mint ama Kaláka-esten fél évszázada.
Emlék. Fúvom róla a port: fel-felparázslik.
Viháncoló csitkóid voltunk a vad szelekben,
de az űrig nekünk sem sikerült szállnunk ,
s e rögös földre…lábujjhegyen, halkan
visszaléptünk, itt
apáink hűlő, drága arcán járunk.
„Kicsi madár, jaj de fenn szállsz!
Mi az oka, alább nem jársz?”
Már csak e dallam, e pentaton ének,
mi éltet minket. Arcot archoz szorít.
Föl-földerengéssel félti a föld
almavirág-törékeny
értékeit.
Alább szállnék, de nem merek,
mert itt mindenkit ismerek…
És jönnek lassú méltósággal érted
krumpliföldek, rétek, karcsú fák.
Töri szívedet, s szíved is a népet,
mely annyit bolygott véled – s otthon lelt hazát.
Bizony majd egyszer mi is elmegyünk,
jön értünk a léptünk vigyázó hársfarengeteg .
Csupán egy árva diólevelet küldhetek neked
…Sárgul, de őrzi még kesernyés-édes illatát
a nyárnak, …e ringásban még hinni kell,
míg áll e néma bál –
Mikor – öreg emberek – mosakodunk,
hatalmas tisztaság-
szomjjal hajlik Poézisod fölé a Huszonegyedik Század.
Csak ezt akartam elmondani Neked.
2021. március 7.
Bandi Kati: Hosszú ősz
