Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza jeléül, állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis!
(Babits Mihály)
Csak te tudnád megmondani, mennyi kín és báj van
a rég leszentült jó Babits Mihályban…
Mert mikor az öregemberek már nem mosakodnak
százados esők sem csorognak…
Tisztán szerettünk volna élni, friss,
borotválkozás utáni
hangulatban. Már egy hónapja nem írtam
verset.
Borostája tűnik halkan, mint a szél a huzatban.
Szó szivárog láthatatlan, mint megdobott madarak
tollai közt a serkedező vér… nem ezt akartam mondani.
A szülőföld ölébe felkap. Csucsujgat: megjöttél szentem,
s kicsit meglepetten
tapogatja ki azt az egykori gyermeket bennem.
Dagasztóteknőbe ültünk, mosóteknőbe
szálltunk,
gyermekként hittük, egyikünk eljut az Óceánig.
Megéltük, hogy az ég alól rongy falvak úsztak mennybe fel.
A bárka késett valahol, a víz, a víz csak énekelt.
Erdélyi volnék magam is, malomkő van
nyakamban, úszni így tanultam én is.
Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt,
hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.
De nem csak ezt akartam mondani.
Hitünk szavaddal üzen:
nem hagyni, hogy a fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan már,
de lelkiismeret még –
De mégsem csak ezt akartam mondani.
Szederinda sír a hóban, búvó gyomoridege a télnek,
a Keleti-Kárpátokból bésöprik a remetéket.
Most Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel,
…zörögve a csillagtalan éjszakában.
Látod, Árpád, most a te koponyádat szopja
e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek…
Fölsebzett szájjal mondom e darabos,
szederjes szókat,
zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget…
Egyszer csak fönnmaradtál egy felhőn, ezernyi
színből font köteled fordított, homorú szivárványként
ragyogja be a tájat.
Így olvaszt világ-nagy termeket köréd az Ének.
Lassún, mint akit nem is kérnek,
lettél Föld felett lengő ének…
Ki a szélverésbe már-már beleájul,
de tartja magát – teszi, ami kell,
akin a tél, a nyár, az ősz csak ámul,
s bűvölgeti, de nem keveri el.
Mert itt a szívdobogás is halk havat olvaszt…
mint ama Kaláka-esten fél évszázada.
Emlék. Fúvom róla a port: fel-felparázslik.
Viháncoló csitkóid voltunk a vad szelekben,
de az űrig nekünk sem sikerült szállnunk,
s e rögös földre…lábujjhegyen, halkan
visszaléptünk, itt
apáink hűlő, drága arcán járunk.
„Kicsi madár, jaj de fenn szállsz!
Mi az oka, alább nem jársz?”
Már csak e dallam, e pentaton ének,
mi éltet minket. Arcot archoz szorít.
Föl-földerengéssel félti a föld
almavirág-törékeny
értékeit.
Alább szállnék, de nem merek,
mert itt mindenkit ismerek…
És jönnek lassú méltósággal érted
krumpliföldek, rétek, karcsú fák.
Töri szívedet, s szíved is a népet,
mely annyit bolygott véled – s otthon lelt hazát.
Bizony majd egyszer mi is elmegyünk,
jön értünk a léptünk vigyázó hársfarengeteg.
Csupán egy árva diólevelet küldhetek neked
…Sárgul, de őrzi még kesernyés-édes illatát
a nyárnak, …e ringásban még hinni kell,
míg áll e néma bál –
Mikor – öreg emberek – mosakodunk,
hatalmas tisztaság-
szomjjal hajlik Poézisod fölé a Huszonegyedik Század.
Csak ezt akartam elmondani Neked.
2021. március 7.