2021. május 16., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Farkas Árpádnak odaátra

Mint a munkás, ha elállítja gépeit

gyásza jeléül, állítsd el titokzatos

szövőszéked, Poézis!

(Babits Mihály)


Csak te tudnád megmondani, mennyi kín és báj van

a rég leszentült jó Babits Mihályban…


Mert mikor az öregemberek már nem mosakodnak

százados esők sem csorognak…

Tisztán szerettünk volna élni, friss,

borotválkozás utáni

hangulatban. Már egy hónapja nem írtam 

verset.

Borostája tűnik halkan, mint a szél a huzatban.

Szó szivárog láthatatlan, mint megdobott madarak

tollai közt a serkedező vér… nem ezt akartam mondani.


A szülőföld ölébe felkap. Csucsujgat: megjöttél szentem,

s kicsit meglepetten

tapogatja ki azt az egykori gyermeket bennem.


Dagasztóteknőbe ültünk, mosóteknőbe 

szálltunk,

gyermekként hittük, egyikünk eljut az Óceánig.


Megéltük, hogy az ég alól rongy falvak úsztak mennybe fel.

A bárka késett valahol, a víz, a víz csak énekelt.


Erdélyi volnék magam is, malomkő van

nyakamban, úszni így tanultam én is.


Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt,

hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.


De nem csak ezt akartam mondani.


Hitünk szavaddal üzen:

nem hagyni, hogy a fenyvesek

zöld tűkkel beférceljék

mindazt, mi mítosztalan már,

de lelkiismeret még –


De mégsem csak ezt akartam mondani.


Szederinda sír a hóban, búvó gyomoridege a télnek,

a Keleti-Kárpátokból bésöprik a remetéket.


Most Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel,

…zörögve a csillagtalan éjszakában.

Látod, Árpád, most a te koponyádat szopja

e föld, mint cseresznyét az unott kisgyerek…


Fölsebzett szájjal mondom e darabos, 

szederjes szókat,

zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,

mint ki az éjben sírok közt fütyörészget…


Egyszer csak fönnmaradtál egy felhőn, ezernyi

színből font köteled fordított, homorú szivárványként

ragyogja be a tájat.

Így olvaszt világ-nagy termeket köréd az Ének.


Lassún, mint akit nem is kérnek,

lettél Föld felett lengő ének…

Ki a szélverésbe már-már beleájul,

de tartja  magát – teszi, ami kell,

akin a tél, a nyár, az ősz csak ámul,

s bűvölgeti, de nem keveri el.


Mert itt a szívdobogás is halk havat olvaszt…

mint ama Kaláka-esten fél évszázada.

Emlék. Fúvom róla a port: fel-felparázslik.


Viháncoló csitkóid voltunk a vad szelekben,

de az űrig nekünk sem sikerült szállnunk,

s e rögös földre…lábujjhegyen, halkan

visszaléptünk, itt

apáink hűlő, drága arcán járunk.


„Kicsi madár, jaj de fenn szállsz!

Mi az oka, alább nem jársz?”


Már csak e dallam, e pentaton ének,

mi éltet minket. Arcot archoz szorít.

Föl-földerengéssel félti a föld

almavirág-törékeny

értékeit.


Alább szállnék, de nem merek,

mert itt mindenkit ismerek…


És jönnek lassú méltósággal érted

krumpliföldek, rétek, karcsú fák.

Töri szívedet, s szíved is a népet,

mely annyit bolygott véled – s otthon lelt hazát.


Bizony majd egyszer mi is elmegyünk,

jön értünk a léptünk vigyázó hársfarengeteg.


Csupán egy árva diólevelet küldhetek neked

…Sárgul, de őrzi még kesernyés-édes illatát

a nyárnak, …e ringásban még hinni kell,

míg áll e néma bál – 


Mikor – öreg emberek – mosakodunk, 

hatalmas tisztaság-

szomjjal hajlik Poézisod fölé a Huszonegyedik Század.


Csak ezt akartam elmondani Neked.


2021. március 7. 

Bandi Kati: Hosszú ősz