A Kis-Küküllő mente székely népviselete 3.

A Vízköz női viselete korszakonként változott az 1890-es évektől kezdődően. „Az öltözet főbb ruhadarabjai anyagukban, szabásukban és díszítésükben a közelebbi és távolabbi ( székely és kalotaszegi) magyar néprajzi vidékek népviseletével egyeztek meg.”1 A kenderből szőtt alsónemű és a gyapjúholmik kivételével sok népviseleti anyag került ezekbe a falvakba azokból  a sátrakból, amelyek a dicsőszentmártoni, bonyhai, vámosgálfalvi, küküllővári, medgyesi vásárok árusainál voltak kaphatók. A kontyoláskor feltett főkötőre már a legtöbb faluban az asszonyok nem emlékeznek vissza, de Vámosgálfalván a II. világháborúig viselték. Fekete anyagra varrott csipkés-gyöngyös-fodros díszítéssel készült, és erre kötötték rá a fejkendőt, amikor templomba mentek. A leányok Magyarkirályfalván, Küküllő-dombón hátrafésült hajukon hajpántot viseltek, fekete bársonyból, plüssből házilag készítve, gyöngyözve, kidíszítve. Az ünnepeken egybefont hajukba (hétköznap két ágban hordták) piros szalagot fontak, a végét megkötötték, és szépen vasalt, duplán hajtott másik piros pántlikát kötöttek hozzá,  amely lecsüngött a fersing aljáig. A XIX. század végétől az ünnepi fejkendőt a vásárból vették. Apró mintájú délínszőrből készült, és a nők koruk szerinti színekben használták a világos színűtől a feketéig. A lányok téli fejkendője fehér gyapjúszőr volt, (Magyar-sároson) az asszonyoké fekete gyapjúszőr karikás mintával. A fejkendő anyaga lehetett kásmir vagy tükörselyem is, télen pedig bársony, rojtos széllel, néha kihímezve is (Magyarkirályfalván). Úrvacsorát még a leányok is csak feltett fejkendővel vettek. Télen a kendőre borították a hosszú, fersinget is takaró meleg, gyapjú hárászkendőt. A legrégibb női ingnek nem volt gallérja csupán egy pánt a nyak körül. A nyakpántra  rávarrták a ráncolt csipkét s a budrit (fodrot) ezért budris ingnek nevezik. Anyaga házi gyapotszőttes volt, csak 1950-től fehér gyolcs. Hordtak hegyes gallérú inget is a vidéken, vállban ráncolva, mellévarrott szabással, nagyon bő, hosszú ujjakkal, s a mandzsetta is budriban vagy pántban végződött. A mellrészen a bevágás két oldalát hajtások, metéléses csíkok, apró hímzések és csipke díszítette. Máig ezt számítják eredeti népviseleti ruhadarabjuknak. Tászlis inget is készítettek (Magyarsároson, Szászcsáváson), széles tányérszerűen elterülő lerakásokkal, csipkeszegéllyel. A lékri, azaz blúz is 1900-tól viselő és ünneplő ruhadarabnak számított. Anyaga általában azonos a szoknya anyagával, tehát bolti méteráru. Az ünneplő, selyem, tükörselyem, bársony, szövet, lüszterszőr2 anyagból készült, karöltős szabású, vállban lerakott, kívül hordott, többnyire egyszínű, nagy gallérú, de ünneplőként csakis fekete. A színeseket a nők korához mérték (piros, kék, zöld), bársony szegélyezte, és mindig hosszú ujjú volt. Varratták bebújósan vagy elől végiggombolós szabással is, gyakran lekerekítve elől a lékri sarkait. 1940-től kezdtek buggyos, rövid ujjú gyolcsingeket varratni, de ez nem tartozott az eredeti népviselethez, csupán szereplésekre használták. Az ingre vették fel a leányok, (asszonyok nem!) a vállkeszkenőt, azaz a mellkeszkenőt. Anyaga delinszőr, piros rózsákkal, zöld levelekkel, szélein piros vagy rózsaszín rojtokkal (Küküllődombó, Vámosgálfalva) a nyakukba tett kendőt a mellen keresztbefogták, letűzték a lájbi alá, csupán a rojtok látszottak ki a vállukon és a derékon. Az eredeti ünnepi lájbi mindig fekete színű bársony, lüszterszőr, szövet anyagból készült (azelőtt szürke háziszőttes), s 1940-től Magyarsároson bolti szövet. A lájbinak rövidnek kellett lennie, az ing tenyérnyire látszik ki a szoknya fölött. Bársony szegélyezi, cakkos vagy sima a mellkivágásnál, díszítése fekete zsinór, keskeny szalag, s esetenként melléje felvarrt fekete, apró szemű gyöngysor. A későbbi lájbik többnyire a fersing anyagából készültek, de a legünnepibb akkor is a bársony maradt. Az alsószoknya elegyes vászonpendely volt, szűkebb szabással, alul kézicsipkével, s erre vették rá a fehér fersinget, mely harang alakú szabásával kitartotta a felső fersinget. A fersing a XX. század elején bokáig, 1930 után lábszárközépig ért. Az otthoni anyaga gyapjúszőttes volt levasalt rakásokkal. Az ünneplő vékony szövet, lüszterszőr, delinszőr, négy-öt szélből varrva. A nők életkoruk szerint készíttették piros, zöld, szürke mintás anyagból, a dombóiak csak feketéből. Magyarkirályfalván 1950-ig viselték az abás fersinget vagy felakasztós fersinget, amely a keleti nők ősi viseletére emlékeztet. Vékony szövetből készült, kétfelől a csípőre akasztva, s kifordult a világos színű abaposztós csík (15 cm), melyről a nevét kapta, s kétfelől kilátszott alóla a kikeményített fehér fersing. A ruha, azaz kötény, selyemből varrt egyszínű vagy mintás (sötétzöld, bordó ) anyagból készült, szögletes vagy lekerekített aljjal, a nagyünneplő fehér, hímzett betétű volt (Küküllődombón és Magyar-sároson).                           

(Folytatjuk)

 

 1 Kós Károly–Szentimrei Judit–dr. Nagy Jenő: A Kis-Küküllő vidéke magyar népművészete. Kriterion, Bukarest, 1978/ 257.o.

 2 Sodrott gyapjúszálból készült, fényes felületű vékony szövet