A Kis-Küküllő mente székely népviselete

A női viselet Hármasfaluban is a pompás székely viseletek közé sorolható.

Szentistváni nagyleány 1930-ban - Kiss Dénes gyűjtése

A női viselet Hármasfaluban is a pompás székely viseletek közé sorolható. A lányok két ágba font hajukban piros masnit viseltek. Mindhárom faluban a XX. század elején főkötőt tettek az új asszony fejére felkontyolásakor. Anyaga fekete selyem, szalagokkal, csokrokkal. Szentistvánon a falra akasztott, üvegajtós dobozban őrizték. Apró gyöngyök s lecsüngő szalagok is voltak rajta, de mind fekete színűek. Az esküvő utáni első vasárnap ezzel vitték templomba az új asszonyt, anyósa és násznagya kíséretében, s később a násznagyasszonyok kölcsönkérték lakodalmi fejdísznek. Az öregasszonyokat a főkötőjükkel temették el, ezért ma csak az emléke él a szép fejdísznek. Csokfalván az ünneplő fejkendő szőrdelinből készült, selyemcsíkokkal, apró mintákkal, egy-két asszony még megőrizte őket. A régiek Atosfalván is szőrdelint viseltek, majd szövetkendőt vettek, szélein selyemcsíkokkal, gyári hímzéssel, s ezzel a kendővel temették el őket.

Az 1960-as években, amikor még nem volt kapható ez a fejkendő, szövetanyagra hímezték ki a régiek mintáit, s ezzel templomba, esküvőre, keresztelőbe is jártak. A viselőkendőt vászonból vágták ki és szegték be mezei munkára, de akinek volt a nagyanyjától örökölt, régi fejkendője, azt tette fel a kinti munkákra is.

A XX. század elején a legáltalánosabb a gyökérgyöngy (korall) volt, a fiatalok később is ezt vették a vásárból, 2-3 sorosat. Az ing mindhárom faluban mellévarrott, magas nyakú, állógallérú, két-három gombbal, csipke nélkül. A gallért gépi hímzés díszítette, ökörhúgyos (kacskaringós) mintával, s a mellén a lerakásokat is cikcakkos vagy stikkolásos díszítés jellemezte Atosfalván és Csokfalván. A vállrész szabatlan, dupla anyagú és bőven ráncolt, vagy mandzsettával, de inkább gumiba húzva, fodros csipkével az ujjak végén, amit felhúztak, hogy bőven buggyos legyen. Blúzt is viseltek a XX. század eleje óta, mindenütt háziszőttes, festett anyagból, ünneplőnek bársonyból, selyemből, diftinből. Szabott ujjú, magas nyakú, karcsúsított, kívülhordós ruhadarab volt, kiemelve a női termet szépségét. Hosszú ujja széles, könyökig érő mandzsettával csukódott, buggyosan a könyök alatt, vállban bőven ráncolva vagy lerakással díszítve a válltól lefele, a mellrészen kieresztve, s a derékban nagy rakásokkal leszűkítve. 10–12 cm-re borult rá a szoknyára. Lájbit az inghez viseltek, a blúzhoz nem. Anyaga háziszőttes, mismással1 bélelve. Magyar gyászszalaggal díszítették, ami fekete alapon piros rózsás, zöld leveles, s a három szín érdekében fehér gyöngyvirágok beillesztésével készült már az 1924–25-ös konfirmáláskor. Volt bársonylájbi is és szövetlájbi ugyanúgy díszítve, néha spriccelt bordás bársonyból is, aztán fehér, majd fekete zsinórdíszítést tettek rá, de csak 1935-től. Csokfalván a zsinórból virágmintát formáltak, piros lájbira egy-egy szál virágot varrtak kétfelől. A kendervászon bélés sem volt ritka, hogy jó tartása legyen a lájbinak. Szentistvánon az ünneplő szőttes volt, simán szőve. A lányok pirosat, az asszonyok kéket, az idősek feketét hordtak, szalagdísszel, mellé csokrosan, virágszerűen helyezett zsinórral. Az alsószoknya alá inget vettek háziszőttesből vagy gyolcsból, vállán pánttal, s simán leért térdig, alján házi csipkével szegve. Két-három alsószoknyát is vettek rá, a 40-es években kendervászonból, hogy kitartsa a szoknyát. A sovány nők kikirit2 tettek a derekukra. Ez egy derékra kötött pánt volt 10–15 cm szélesen összeráncolt gyolcs vagy mismás anyagból, a csípő szélesítésére. Pendelyt hétköznap hordtak a viselő szoknya alatt, házigyapotból szőve. A fersing, azaz szoknya a XX. század elején háziszőttes gyapotanyagból készölt, ráncolva, oldalt gombolva. Legalulra kefezsinórt3 varrtak, föléje egy szélesebbet, vagy az alján bársonyszegéllyel, s fennebb egy keskenyebb csíkkal. Anyaga később lerakott szövet, elején simán hagyva a kötény alatti részt, s oda egy rózsát varrtak alul, középre. A selyemszoknyát ráncolták, s ehhez lerakták a kötényt. A kötény viselőnek gyapjúból szőtt „szőrkarinca”4 volt, alján három fekete csíkkal, kétfelől ránccal, elöl simán varrva.

Az 1900-as évek elején fekete, fodros kötényt viseltek, ráncolt derékkal, körbevarrva két sor fodorral. A mindennapi kötény a szoknya háziszőttes anyagából készült, az ünneplő lerakott selyemanyagból, szélén kézzel horgolt csipkével. Színes szoknyához fehér kötényt kötöttek, ez szögletes szabású volt. Csokfalván néhai Szabó Lajosné varrt fekete, apró mintás kötényeket 1920–30-ban. Szoknyát köténnyel a fiatalok az 1950-es évektől már nem hordtak, de az öregasszonyok még az 1960-as években is ezt viselték. Híres varrónők voltak: Bíró Juliánna, Piroska Judit, Farkasné Török Irma, s jelenleg is varr Sükösdné Nemes Erzsébet, Cserkész Etelka.

A kivetkőzés már az 1930-as években elkezdődött, de egyes munkadarabok tovább éltek, s az ún. „székely ruhát” ma is megvarratják a fiatalok.

1. mismás = gyapot kenderrel szőve

2. kikiri = csípőpótló ráncolt anyag a derékra kötve

3. kefezsinór = a zsinór egyik oldala bojtszerű porfogó

4. szőrkarinca = háziszőttes gyapjúkötény

Hibaigazítás: Múlt heti összeállításunk helyes mondata: Szentistvánon sorozáskor zöld kalapjukra bokrétát kaptak a szüleiktől …