Kinek a szégyene?
2023-03-27 17:00:00
- Kincses Előd
Megrökönyödve olvastam, hogy március huszadikán, a Bernády Házban megtartott megemlékezésen a történész Novák Csaba Zoltán kifejtette, hogy a fekete március Marosvásárhely szégyene. (A félremagyarázások elkerülése érdekében rögzítem, nem küldtek meghívót a részemre, ezért nem voltam személyesen jelen.) Megrökönyödésem tovább fokozódott, amikor a Népújságban elolvastam dr. Szathmári Szabolcs interjúját. A neves neurológus elmondta, hogy a marosvásárhelyi fekete március napjaiban kezdő orvosként egy vidéki körzetben Neamţ megyében dolgozott. A helyiségben összegyűjtötték az embereket, és előkészítették az autóbuszokat, hogy a harcra készeket utaztassák be Marosvásárhelyre „megvédeni a román testvéreket”. A hasonló zalatnai esetről a Marosvásárhely fekete márciusában is beszámoltam azzal, hogy a mócokat Gelu Voican-Voiculescu, a Petre Roman-kormány miniszterelnök-helyettese mozgósította, illetve állította le őket azután, hogy a Sütő András író megnyomorításával felbőszített székelyföldieket sikerült lebeszélnünk a marosvásárhelyi magyarvédő beözönlésről. Harminchárom év alatt egyetlen történész nem próbálta kideríteni, hogyan is jutott el a Zsil-völgyi bányászok szerelvénye Székelykocsárdra (Războieni), ki fordította őket vissza, és azt sem, hogy hány helységben álltak még harcra készen a felbőszített, leitatott, félrevezetett román agresszorjelöltek. Ilyen kutatások elvégzése után viszont nem lehetne Marosvásárhely szégyenéről mesélni, elfedve ezzel a Securitate és Ion Iliescu, Petre Roman, Virgil Măgureanu, Gelu Voican-Voiculescu perdöntő szerepét az agresszió megszervezésében. Arról nem is beszélve, hogy március huszadikán kormánytelefonon hívogattuk Ion Iliescu elnököt, Petre Roman miniszterelnököt stb., hogy állítsák le a Görgény völgyéből elindított konvojt. Kérésünket támogatta Alexandru Todea szászrégeni görögkatolikus püspök (későbbi bíboros) és Ion Caramitru színész mint a Nemzeti Megmentési Front alelnöke. Mindhiába.
Az 1989 decemberi népfölkelés után a gyűlölt szekuritátésokat Ion Iliescu, a Nemzeti Megmentési Front elnöke a hadsereg felügyelete (?), védelme alá helyezte. Két évvel ezelőtt, amikor feloldották az amerikai CIA-dokumentumok titkosítását, kiderült, hogy az 1990. január 12/13-i demokráciatüntetésektől megriadt Ion Iliescu lepaktált a Securitátéval, és megbízta Virgil Măgureanut a Secu továbbélését biztosító utódszervezet, a Serviciul Român de Informaţii (SRI) létrehozásával. Megindultak az 1989 decemberi román–magyar szolidaritást felszámoló megnyilvánulások, a SRI alapító igazgatója hozzálátott a román–magyar etnikai konfliktus megszervezéséhez. A securitátésok az etnikai konfliktussal, a decemberi román–magyar szolidaritás szétverésével több legyet ütöttek egy csapásra: a magyar veszély újrahasznosításával saját maguknak és a közvéleménynek bizonyították, hogy akkor, amikor Nicolae Ceauşescu diktatúráját és saját privilegizált helyzetüket védték, igazi „hazafiként” a – valóságban nem létező – magyar irredenta veszélyt hárították el.
A központilag előre megszervezett etnikai konfliktus bekövetkezése nem rajtunk múlt. Emlékeztetek arra, hogy a „hodákiak” 1990. március 19-i és 20-i Marosvásárhelyre való beszállításához szükséges autóbuszokat a Vatra Românească „kulturális” szervezet már négy nappal korábban, március 15-én megrendelte. A megrendelést Marosvásárhely fekete márciusa című krónikámban három kiadásban is közöltem, senki sem vitatta a perdöntő bizonyíték hitelességét. Ennél még sokatmondóbb az, amit a Societatea Timişoara elnöke, Florin Mihalcea leírt: a társaságot néhány nappal a fekete március előtt felkereste az akkor még hivatalos tisztség nélküli Virgil Măgureanu azzal, hogy Ion Iliescu küldötte, és arról győzködte a társaság elnökségét, ne legyenek olyan toleránsak a magyarok iránt, mert meglátják, mi fog történni néhány nap múlva. Meglátták, mi meg elszenvedtük. Ezek után a fekete márciust Marosvásárhely szégyenének nevezni szerintem történelemhamisítás, szerecsen- (szekus-) mosdatás és a jogos önvédelmet gyakorlók, retorziót elszenvedők emlékének a lábbal tiprása!
A cikk címében feltett kérdésre megpróbálok válaszolni. A márciusi marosvásárhelyi „parasztjárás” a júniusi bukaresti „bányászjárás” főpróbája volt. Két különbséggel: Marosvásárhelyre autóbusszal szállították be a „rendcsinálókat”, míg Bukarestbe vasúton. A bukaresti bányászjárás miatt Ion Iliescuék ellen beindították a soha véget nem érő büntetőeljárást, a fekete március esetében jó néhány büntető feljelentésünknek nem volt foganatja. Még a szándékosan halálra gázolt három áldozat (Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán) özvegyei és a Sütő András gyermekei által benyújtott feljelentés is az asztalfiókban végezte. A két beözönlés elkövetési módja (modus operandi system) olyannyira hasonló, hogy meggyőződéssel vallom, nem Marosvásárhely, hanem Románia szégyenéről kell beszélnünk.
Marosvásárhely, 1990. március 26.
