A kilencvenes fiatal

K iss József szenvedélyes gyűjtő. Kirándulások színeit, ünnepek hangulatát teszi magáévá a táskájából sohasem hiányzó kis géppel és a belső kamerával, amely kilencven éve figyel, rögzít, értékel mindent, ami az élethez tartozik. Bizonyára ez a láthatatlan gazdagság tartja lendületben, és ez az, amit másokkal is meg szeretne osztani. Szerkesztőségünkbe fekete borítójú, vaskos füzettel érkezett.

– 54 éve kezdtem naplót írni, 36 ilyen füzetet írtam tele az emlékeimmel – magyarázta, aztán a legelejéről kezdte a történetet.

– 1928-ban születtem Hármasfaluban. Szerelemgyermek voltam. Apám nem törődött velem, anyám pedig, aki szegény leány volt, kiskoromban férjhez ment valaki máshoz. Az esküvő után rokonokhoz kerültem, akik úgy bántak velem, ahogy tudtak. Közben apám is megnősült. A felesége mondta neki, hogy vegyenek magukhoz, mert ő felnevel. Úgy is lett, édesanyaként szeretett. Az elemi iskolát Csókfalván kezdtem, aztán, mivel apám Bukarestben dolgozott, mi is kiköltöztünk a főváros melletti Popeşti-Leordeni-be. Egyszerű gyári munkás volt apám, de 1938-ban hamar felmérte a háborús helyzetet, és hazaküldött minket. Így a negyedik osztályt otthon, a faluban végeztem el. A magyar világ idején már felső tagozatos voltam, az anyanyelvemen tanulhattam. Most is megvan az értesítőm a magyar címerrel.

– Az iskola után a katonaság következett? 

– 1948. október 15-én rukkoltam be. A feletteseim tudták, hogy magyar vidékről jövök, és nagyon meglepődtek, hogy milyen jól tudok románul. Tisztiiskolába is elküldtek Dévára. Négy és fél évet tartott a képzés, ami felért akármilyen egyetemmel. Így lett belőlem hadnagy. Közben, még a katonaság alatt, megnősültem. Mivel a feleségem szülei Szebenben laktak, ott kezdtük a közös életet. Egy lányunk született.

– Mivel foglalkozott?

– Betanultam géplakatosnak, és egy könnyűipari gyárban kezdtem dolgozni, ahol elég kicsi volt a fizetés. Egyszer aztán hívattak a káderesek, és felajánlottak egy néptanácselnöki posztot Szeben rajonban, Cornatelben, azaz Hortobágyfalván. Elfogadtam, mivel így megmenekültem a gyári munka éjszakai műszakától. Csakhogy akkoriban kezdődött a kollektivizálás. Még a vetőmagot is elvették az emberektől, és én ezt nem bírtam nézni, így felmondtam. Azután egy nehézipari gyárban folytattam a géplakatosi munkát. A sógorom bányász volt Lupényban, hívott maga mellé dolgozni. A bányászmesterség azonban túl nehéz volt nekem. Végül géplakatosként dolgoztam a bányában húsz éven át. Közben villanyszerelőnek tanultam, elvégeztem egy hároméves inasiskolát, 45 évesen tízesre vizsgáztam. 1980. augusztus elsején vonultam nyugállományba, 38 éve nyugdíjas vagyok. 

– Hogyan kezdődött ez az új időszak?

– Amíg Lupényban dolgoztam, a család is odaköltözött. 1983-ban tértünk vissza Szebenbe, apósom lakásába. Három év múlva megbetegedett a feleségem, és abban az évben márciusban el is ment. Négy nappal később a lányom Amerikába távozott a két kislányával. Egyedül maradtam. Rendkívül nehéz időszak volt ez az életemben.

– Mi segítette ki a hullámvölgyből? 

– Apám részéről a húgom Kibéden lakott, én is jártas voltam a faluban. Egy ottani ismerősöm mutatott be 1986 karácsonyán a felesége testvérének. Gyermekkorunkban már találkoztunk, és idős fejjel is azonnal megtaláltuk a közös hangot. Együtt akartuk tölteni a szilvesztert, és mivel a vendéglőben, ahol a hölgy fia pincérkedett, nem kaptunk helyet, az újdonsült barátnőm marosvásárhelyi lakásában búcsúztattuk az óévet. Többet aztán nem is mentem el onnan. Az új esztendőben, 1987 júliusában házasodtunk össze. 

– Hogyan élték meg a rendszerváltást?

– 1990-ben, amikor megnyíltak a határok, vitézkötéses viseletben mentünk ki a feleségemmel Amerikába meglátogatni a lányomékat. A fekete márciusra is jól emlékszem, ott voltam én is a főtéren. Megéheztem, hazaléptem enni, és mire visszatértem volna, már ott voltak a fejszések. Ha végig a főtéren maradok, én is a padlásra szorulok. 

– Mire emlékszik leginkább a második házasságából? Volt közös kedvtelésük?

– Sokat jártunk kirándulni. A Népújságban olvastam arról, hogy az Erdélyi Kárpát-Egyesület kirándulást szervez a Bekecsre. Fogtam magam, hátizsákkal én is elmentem az indulás helyszínére. Addig sohasem jártam a hegyekben, így ez a túra, bár nem volt könnyű, felejthetetlen élmény maradt. A következő kirándulást az Istenszékére szervezte az EKE. A nyolcvan évemmel én voltam a legidősebb túrázó. Emlékszem, Pánczél Tibor segített végigjárni az utat, és amikor felértünk a tetőre, az éppen piknikező csapat felállva tapsolni kezdett. Azt mondták: brávó, Jocó bácsi, letette a vizsgát! Azután valamennyi EKE-táborban ott voltunk a feleségemmel. Vettem egy sátrat, azt mindig vittük magunkkal. Most, a kilencvenedik születésnapomon is felköszöntöttek az EKE-sek, emléklapot és tortát hoztak. Jövőben a vásárhelyi osztály szervezi meg a nyári tábort, Szovátán lesz. Meg is kérdeztem a csapattól, megengedik-e, hogy én legyek a táborparancsnok.

Az idei év emberpróbáló történése beszélgetésünk végére maradt. Februárban elhunyt Jocó bácsi második felesége, akivel, akárcsak az elsővel, 31 évet töltött egyetértésben, békességben.

– Hogyan telnek azóta a napjai? – kérdeztem.

– Ha bármilyen, a magyarságot érintő ünnepség van, arra mindig elmegyek. Emellett sokat tévézek, főleg a sorozatfilmeket szeretem. Internetezni is megtanultam, a lányommal és a két ötéves dédunokámmal rendszeresen beszélgetek a Facebookon. Bár az ikrek is Amerikában élnek, mindketten tökéletesen beszélnek magyarul, itt is keresztelték őket. A lányom egyébként nemrég meglátogatott. 

Egymás után kerültek elő a féltve őrzött családi fotók, aztán beszélgetőtársam régóta fontolgatott elhatározását is feltárta.

– Nem bírom a magányt, ezért szeretnék egy olyan, nehéz anyagi helyzetben élő hölgyet találni, aki hozzám költözne, főzne rám, és esetleg a különféle rendezvényekre is elkísérne. Egy olyan lelki társra vágyom, aki ott lenne mellettem mindig, ha megtántorodom.