Kikötők
2014-11-11 15:08:35
- Nagy Székely Ildikó
Arankáról hullámot sosem látott, végtelen vizeken ringó hajók jutnak eszembe.
Arankáról hullámot sosem látott, végtelen vizeken ringó hajók jutnak eszembe. Enyhén bicegve halad előre a színét vesztett levéltengeren, néha megáll, megszusszan, aztán újra erőt vesz magán, hogy mihamarabb elérje a hintás „kikötőt,” ahol a gondjaira bízott kislány már javában lengeti előre-hátra magát.
– Leesel, drága! – inti a gyereket, aztán a támla nélküli padszerűségre telepszik, összehajtogatott újságot vesz elő, és ráérősen olvasni kezd.
– Nem az unokám, én csak vigyázok rá – feleli érdeklődésemre. – Kicsi korától rendezem, mert a szülők nagyon elfoglaltak. Szeretem is, csak olyan csintalan.
Jó ideig úgy tűnik, zátonyra futott, de aztán lassan újra elindul a beszélgetés.
– Kedvesem, az én életemben nincs semmi érdekes. Egy küküllőmenti faluból származom, fiatalkoromban a közeli lengyárban dolgoztam. Kemény munka volt, nézze meg, milyen lett a kezem a sok mosástól… De jól fizettek, úri módra élhettem, házat, autót is vehettem volna a béremből. A rendszerváltás után aztán bezárt a gyár. Akkoriban örököltem egy lakást Vásárhelyen. A falusi házunkat eladtuk, és beköltöztünk a városba a férjemmel és a lányommal. A férjem akkoriban már sokat betegeskedett, nemsokára magunkra hagyott bennünket. Nem tudtam, mitévő legyek, minek fogjak, hogy el tudjam tartani az iskolás gyermekemet. Az újságban láttam egy apróhirdetést, bejárónőt kerestek egy idős asszonyhoz. Jelentkeztem, és elfogadtak. Jól jártam, mert a gondozottam rendkívül kedves, művelt és nagylelkű asszony volt. Nem voltak nagy elvárásai, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy minden délután felolvassam neki az újságot. Azt mondta, ő már nem látja azokat az apró betűket. Szép időben, amikor úgy kívánta, kitoltam a kerekes székén az udvarra, és órák hosszat kártyáztunk a birsalmafák alatt. A lányomat franciául tanította, és végül olyan közeli barátnők lettek, hogy már a fiús ügyeit is vele osztotta meg a kisasszony. Eleinte csak délutánonként mentünk át hozzá, aztán a kérésére egészen odaköltöztünk, a házunkat pedig bérbe adtuk. Különleges, kimondatlan szövetség volt a miénk… Nagyon megviselt a távozása, bár, az igazat megvallva, várható volt, főleg amikor egyre gyengébb lett, szinte a szemünk előtt fogyott el. A gyerekei is nagyon megkedveltek bennünket, így arra kértek, hogy maradjunk a lakásban, amíg nem találnak rá vevőt. Amikor pedig a ház eladódott, biztattak, hogy vigyünk el bármit, ami megtetszik. Egy pár falvédőt választottunk, volt köztük egy szarvasmintás is, amit még a néni varrt.
– Mi történt azután, hasonló munkát keresett?
– Ideiglenesen egy zöldséget és gyümölcsöt árusító boltban találtam állást, ott helyettesítenem kellett valakit, aztán egy ismerősön keresztül egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerüzletbe kerültem. Szerettem ott lenni, előrehaladott korom ellenére a munkatársak befogadtak maguk közé, jókat viccelődtünk, de nem bírtam a harmadik műszakot. Egyre gyakrabban éreztem szúrást a szívem táján, nehezemre esett éjszakákon át lábon állni, úgyhogy úgy döntöttem, nem játszom a szerencsémmel, biztos, ami biztos, továbblépek. Közben a lányom Gyergyóba került, főiskolára. Egy ottani újságban talált egy álláshirdetést, egy kétgyerekes család házvezetőnőt keresett. Eleinte tétováztam, de aztán úgy döntöttem, nincs veszítenivalóm, legalább a lányomhoz is közel leszek. Hát, mondhatom, ott nem volt túlságosan könnyű dolgom, a gyerekek ugyanis nehezen engedtek közel magukhoz. Ingerlékenyek, szófogadatlanok voltak, mintha rajtam akartak volna bosszút állni a szüleik hiánya miatt. Csak azért is, tizedszer is szétdobálták a játékaikat, amelyeket esténként újra meg újra felrakosgattam a polcra, hogy a hazatérő szülők rendben találják a lakást. Egyszer aztán úgy éreztem, nem bírom tovább. Ültem a konyhában a hokedlin, és zokogtam. Akkor odajöttek hozzám, először a kisebbik, aztán a nagyobb, és kérdezgették, hogy mi bajom. Mondtam nekik, én elmegyek. Átöleltek, aztán együtt fogtunk neki a rendrakásnak. Attól fogva jó barátságban voltunk. Körülbelül másfél, két éve laktam náluk, amikor a szülők bejelentették, hogy gyerekestül Németországba költöznek. Hazajöttem, de azóta is tartjuk a kapcsolatot, ünnepekkor mindig küldenek csomagot, és azt ígérik, hogy egyszer majd meglátogatnak.
– Most a lányával él?
– Nem, ő gyergyói fiút választott magának, ott él a párjával, és már van egy kisfiuk. Úgyhogy unokával is megáldott a Jóisten, nem is eggyel, mert ez a kis rosszcsont leányka olyan, mint a fogadott unokám.
– Lehozzuk a biciklit? – lihegte izgatottan az apróság, s közben beszélgetőtársam vállára fonta karjait.
– Persze, drágám, lehozzuk – adta meg magát az unszolásnak az asszony. – De csak húsz percre, utána megyünk fel vacsorát készíteni, mert jönnek haza anyáék.
– Jó, jó – hagyta rá a gyerek, aztán már húzta is maga után a hajóként mozduló testet át az ébredő villanyoszlopok fényszigetein.
