2021. november 28., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A költőé? Az előadóé? A közönségé? Minél nehezebb ezt eldönteni, annál nagyobb az azonosulás esélye, annál biztosabb, hogy a szöveg célba talál. Ezen töprengtem Markó Béla és Bogdán Zsolt Saját Faust című estjéről hazafelé menet, és még sokáig azután is. Mélyre hatoltak a hallottak, látottak, újdonságként hatottak, pedig ismertem a műsorban megszólaltatott mind a huszonkilenc költeményt. Csak nem így. Nem ilyen ívben, nem ilyen keretben, nem ilyen hangon és tolmácsolásban. Amikor olvastam a verseket, egyértelmű volt, hogy Markó Béla szólít meg. Ezen az esten Bogdán Zsolt, az előadóművész vitt, repített magával ég és föld között, tárta fel előttünk menny és pokol kapuit, anélkül, hogy pillanatra is azt éreztük volna, a teatralitás rátelepszik a gondolatra, szóra, a nagyszínpadi látvány a lírára. A versmondó baritonján szállt a nézőtérre a költő szava, a belső, lelki rezzenéseket is finoman, magától értetődő természetességgel tükröző arca, tekintete, kifejező testbeszéde hitette el a jelenlevőkkel, hogy amiről vall, amiről hitet tesz, az vitathatatlanul a sajátja, cáfolhatatlanul hiteles az „önvallomás”. Erről egyébként az est címéből kiindulva, előzetesen is értesülhettünk: „Hogy miért Saját? És miért Faust?... Talán mert úgy érzem, összecseng, összefog, mert szerzőt és előadót, meg előadói szándékot egyaránt jelez. Hiszen ’saját’, mert a költő sajátos verseit mondom, miközben én is sajátommá teszem őket, és ’Faust’ is, mert ennek az az ára, hogy a szerző a műveit, jómagam pedig előadóként testemet-lelkemet eladjuk egymásnak ennek az előadásnak az erejéig.”


A színpadon a versmondó Bogdán Zsolt             
 Forrás: a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár honlapja (Facebook)



Vajon a nézőtéri sötétben ülő szerző is hasonlóképpen vélekedik? Rákérdeztem, és igen, megerősítette, végig otthon volt ebben az előadásban. „Bogdán Zsolt azt mondta, amit én éreztem. Indulástól befejezésig benn élt a verseim világában, együtt élt mindazzal, ami ezeket létrehozta. Olyan regisztereket is kihozott belőlük, főleg a régebbiekből, amikre már nem is emlékeztem. Különleges élményt nyújtott. Mélyen gondolkodó énjét is mozgósította, játékos is tudott lenni, hitbeli húrokat is megpendített. Jó, hogy ezt mondhatom, mert az az igazság, hogy nem mindig öröm a költőnek visszahallani a különféle interpretációkat. Nemrég a Tompa Miklós Társulat Hét város című versműsorában is voltak felemelő pillanatok. Ezt az előadást a maga egészében tartós élményként őrizhetjük meg magunkban.”

Régóta számíthattunk erre a találkozásra. Különböző alkalmakkor már nagy átéléssel és szuggesztivitással tolmácsolt Markó-verseket a Kolozsvári Állami Magyar Színház Jászai Mari-díjas művésze. A nagy sikerű Ady-, Dsida-estek után szinte magától adódott ez a mostani. Sokan emlékszünk, milyen katartikus hatással adta elő a Legó című víziószerű költeményt Gyarmathy János szobrászművész kiállításán a marosvásárhelyi Bernády Házban. Ez a Nemzeti Színház hatalmasra csupaszított színpadán is elhangzott, látvánnyá fokozódva azzal a lepelszerűen színpadi kellékké vált reprós tekerccsel, amely az ihletforrást, a bronz domborművet ábrázolta. Aba-Novák Vilmos-, Rubens-, Caroto-festmény is szült ily módon megelevenedő Markó-verset a jelzésszerű, puritán színpadi díszletek között. A színész felszabadultan, könnyedén mozog, olykor szárnyalón szalad a végtelennek tűnő térben, magától értetődő természetességgel használja az egyszerű játékkellékeket, -eszközöket, adagolja az idő és térváltozásokat érzékeltető, ismétlődő mozzanatokat. A nézőt azonban az is lenyűgözi, hogy milyen hatalmas szöveget volt képes magáévá tenni. „Valóban nagyon sok szöveget kellett megtanulnom. Az idén nyolc bemutatóm volt. De a már korábban elsajátított versek partitúraszerűen hatottak rám, majd a többi is olyan intenzitással vett körül, hogy az ember úgy érzi, teste, lelke, szeme, mindene magába szívja és elraktározza magában a bennük felhalmozott sok gondolatot és érzést” – mondotta.





Időben, kiadói termésben, megjelenésben is nagy ívet jár be ez a műsor. A több mint fél évszázadot átölelő pályaív jelképesen is kirajzolódik, de valóságosan is uralja a játéktér közepét. A színész mindegyre onnan indítja az új fejezeteket. Kötetekre, versekre kell gondolnunk természetesen, 1968-tól zaklatott jelenünkig. Nyilván nagyobb súllyal kerültek az összeállításba a napjainkba ágyazott nagy sorsversek, a fausti problematikát taglaló önreflexiók (a Bocsáss meg, Ginsberg, A haza milyen?, az Egy mondat a szabadságról, A vers hatalma című frissebb kötetekből), mint a korábbi lírai remeklések, de éppen az a jó az előadásban, hogy olyan kisebbnek, jelentéktelenebbnek vélt, régebb közölt költeményeket is felfedeztet, amelyekkel együtt ragyog fel a maga teljességében ez az igazán jelentős költészet. Az est munkatársai, Kövesdy István, Damokos Csaba és Szepessy László is ügyeltek arra, hogy mindez a lehető legigényesebben domborodjék ki ezen az előadáson. A műsorzáró hosszas vastaps őket is megilleti.

És még egy elismerésre méltó fegyvertény: az előadás egy újabb kötetet is eredményezett. A Saját Faust forgatókönyve, szövege egy elegáns kiadvánnyal, Markó Béla-versválogatással is meglepte a bemutató résztvevőit. Köszönet érte.