Amint várható volt, Vona Gábor (nomen odiosa) nyilatkozata kiverte a biztosítékot a román belpolitikában.
Amint várható volt, Vona Gábor (nomen odiosa) nyilatkozata kiverte a biztosítékot a román belpolitikában. Sokan túlreagálták a dolgot, beígérték, hogy nem lészen többé Tusványos, holott Von A nyilatkozata Borzontról borzolta fel a borzas kedélyeket.
A Jobbik alapító nagyfőnöke csak azt mondta ki, amire mindenki gondolt már magában, az ellenállást az eltaposó szándékkal szemben. Mert valamilyen formában szükség van az ellenszerre, ha az adófizetők magyarok – román állampolgárok egyébiránt – kulturális élete és véleménynyilvánítása, összejövetelei elé politikai, nemzetbiztonsági kritériumok alapján akadályokat gördítenek. Hogy Borzonton mit és kik hordtak/zagyváltak össze, azt azonnal jelentették Bukarestnek, aki már régen várt valami zaftos botrányra, ürügyre, hogy a kényelmetlen, kellemetlen tusványosi beszélgetéseknek, előadásoknak, bírálatoknak, olykor leleplezéseknek nyakát szeghesse. Szabad országban, a szólásszabadság klasszikus földjén. Vissza kellett már fogni a Székelyföldet, mert nagyon vágyik az autonómiára, ellenzi a bukaresti regionális tervezgetéseket. Mi több, Băsescu, a kétarcú, miközben kürtőskalácsot majszol, jópofáskodva pajtáskodik a székely elöljárókkal, olcsó népszerűségben pancsikol, az 1923-as román alkotmány szellemének, paragrafusainak visszacsempészésére biztat. Nos, ez az alkotmány szűk sáncok közé szorította a magyarságot, a polgári szabadságjogok terén inkább korlátozott, mint engedményeket hozott volna. De állítólag ez volt a legjobb alkotmány…
Ha a kulturális autonómia felől közelítenénk, a helyzet nem rózsállik. Amit jobb időkben kivívott magának a honi magyarság, még abban is lőn visszalépés. A Vásárhelyi Forgatag, az első marosvásárhelyi magyar napok irritálta a polgármestert és elvbarátait. Irritálta a még mindig 1990 márciusáért revansot venni kész helyi ultranacionalista dácsitúrákat, akik között alig van pártkülönbség, ha a belmagyar–román viszonyt érintik. Miközben fogy az ország népessége, maguk a római leszármazottak is fogynak, görcsösen ragaszkodnak a primátus illúziójának fenntartásához. Minden magyar ügyre túlérzékenyen, hisztériásan, tüstént, felfokozottan reagálnak, mint 1990-ben, és ebben az államhatalom támogatását is élvezik.
Mi a különbség az 1989 előtti viszonyokhoz képest? Hát szükség van a külföld felé mutatott mázolt demokrata arculatra. Ha a Nemzetközi Valutaalap megterhelő kölcsönöket ró ki az ország népére, és bent vagyunk az unióban sereghajtónak, akkor legalább taszajtsunk egyet a magyarokon, abba ugyanis az unió nem üti bele elegánsan az orrát, csak elvi nyilatkozatokkal felhőzi be arcát, ha már az élet rohadtul nehéz, adók nőnek az égig, legalább kisebbség-rúgással legyen kibírható. Mai rău să nu fie. (Csak rosszabb ne legyen, mondikálják gyakorta ortodoxáék.)
Az egyszerű embert, a román kisembert valószínűleg nem zavarná a Forgatag, talán még jól is érezné magát – láttam ezt a kolozsvári magyar napokon – , de erről aligha fogunk értesülni, mert egyetlen vásárhelyi román médium sem fogja megkérdezni őket. És különben is, akkor vérbeli a tréfa, a jó kibabra, ha az utolsó pillanatban fújja le egy demokratikusan elfogult nevenincs bizottmány. Hol volt az alpolgármester? Hol az RMDSZ-tanácsosok fellépése? Miként lehetséges ezt ily simán megtenni?
A megoldás kézenfekvő: a személyi vetélkedések és hiúságok, sértődések félretétele, a Vass Levente elleni bosszúhadjárat helyett soraink rendezése a polgármester leváltására. Sine ira et studio. A marosvásárhelyi napok 2014-es rendezvényének tudomásul nem vétele. Távolmaradás. Tiltakozás vagylagosságok, ámbátorok nélkül.
Na mondd, mit veszíthetünk még?!
