2021. május 15., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Dr. Halmágyi emlékére

Fizikailag és lelkileg agyoncsapva hagytam el az ifiválogatottat. Bukarestből hazaérve kicipeltem magam az edzésre. Semmi kis átmozgatás a vasárnapi mérkőzés előtt. Az edzés vége felé Tibi bácsi mellém sétált.

– Gyere ide, fiacskám! Mi a helyzet? – Közben észrevétlenül araszolva kivont a játékosok gyűrűjéből. Csak ketten maradtunk. – Mesélj, mi van veled?

– Nem tudom. Nem ment a játék. Erőltettem, de hiába. Nem volt erőm. Most sincs. Pedig nagyon sokat dolgoztam.

– Nem túl sokat?

Edzőm halványkék szemével tekintetemet keresve kérdezte: 

– Kicsit?

Éreztem, hogy ez az ember a lelkembe lát. Nem lehetett neki nem igazat mondanom.

– Fáj és merev a combom. De Mester, én azért bármit elvégezhetek.

– Nyugi, fiacskám. Jól figyelj: a jövő hét végéig ne lássalak!

Aztán odahívta Halmágyi Imrét, a csapat sportorvosát. 

– Beki, nézd meg, mi van a lábával! Még ma. Alig tudja hajlítani.

A sportklinikán Halmágyi agyontapogatta, hajlítgatta a lábamat.


Dr. Halmágyi Imre Fotó: marosvasarhelyiek.ro



– Semmit nem csináltak veled Bukarestben? – Hallgattam, mert ebben én is ludas voltam. Közben kiadta asszisztensének, Gaál Gyurikának, aki a csapat gyúrója is volt, a napi kétszeres kezelésre szóló utasításokat. 

Három-négy nap után megint végigtapizott.

– Javulunk, javulunk. – Aztán Gyurihoz fordult. – Most már masszírozhatod is. Jó mélyen.

A masszírozás okozta fájdalom valóban látványosan csökkent, sőt egyre jobban esett, annyira, hogy néha elszenderedtem Gyurika mancsai között. Egyik ilyen ébredésemnél Bóné is ott állt a kezelőszobában.

– Jó reggelt, fiacskám! – Délután volt. – Hallom, jól haladsz. Beki, holnaptól edzhet? 

– Igen. Kezd jó lenni... de te jobban is vigyázhatnál magadra – morogta vékony bajusza alatt, közben lecsavarta Tibi bácsi kezéről a vérnyomásmérőt. Betuszkolta edzőmet a szobájába, és hallani lehetett, hogy belülről bezárult az ajtó.

Amíg Halmágyi feladja a leckét Bónénak, hogy mit nem szabad tennie és mit igen, és amit igen, azt hogyan, addig én pletykálnék egy keveset veletek, az olvasóimmal. Csak röviden, nehogy kinyíljon az ajtó, és meghallja Halmágyi, mert róla volna szó. Nem vagyok én agyalágyult? Miért susputyolni olyan valakiről, akiről mindenki mindent tud? Vagy mégsem?

Vajon mind tudjátok-e, hogy sem Vásárhely, sem az ASA a keskeny bajuszú orvos nélkül elképzelhetetlen? Egyébként nemcsak a bajusza volt vékony a dokinak. Az volt az egész ember. Hosszú és szikár. Sovány arc, kicsit hosszú és keskeny orral. Vékony nyak, csupa csont test. Törvényszerű, hogy a végtagok is hosszúak és cingárak kellett legyenek. Persze hogy nem voltak rajta izmok. Mégis – bal kézzel összefogva maga előtt hosszú, barna ballonkabátját – milyen rugalmasan lépdelt végig a főtéren. Az egyetlen, ami nem volt „vézna”, a doki szerintem nála is idősebb, könyvekkel, újságokkal és ki tudja, még mivel degeszre tömött, hatalmas barna aktatáskája. Ki nem látta őket, kéz a kézben hazafelé, a Trébely utca felé baktatni? Ugye ti is úgy láttátok, hogy a táska vitte az embert, és nem fordítva?

A sportklinikától a Lenin utcai ASA-székházig kétszer állt meg a doki. Először egy rövid kávéra. A Mureşulban. Később a Grandban, aztán a Contiban. Mindig ott, ahol Kurtifán Gyuszi barátunk volt a vendéglő- főnök. Egy konyak is oda-odatévedt a kávéscsésze mellé? Lehetséges. 

Hogyhogy? Nem tudjátok, hogy a második megállója az újságárusnál volt? Ide mindennap betért. A vasárnapi templomozás igen, de ez nem maradhatott ki. Hatalmas újságadag várta őt mindig. Román is, magyar is. Minden. Azt biztos nem tudhatjátok, hogy minket már idegesített, amikor hangosan nevetve lapozta az Előrét vagy a Scînteiát. Nem volt azokban más, csak jelentés jelentés hátán... pártkonferenciákról, pártkongresszusokról, születésnapokról, munkalátogatásokról, tanácsosztogatásokról. Érthető. A hőskorszakot éltük.

– Doktor úr – háborgott Kiss Madocsa –, hogy tud ezeken nevetni? Egyáltalán, hogy lehet ezeket az újságokat megvenni?

– Ne hülyéskedj, Madó! Mióta a Ludas Matyit betiltották, esküszöm, ezek a legjobb vicclapok. Csak tudni kell olvasni. 

Apropóztok a könyveire? Hogy amit nála láttam, az egy második Teleki Téka lett volna? Tényleg nem láttam senkit annyit olvasni, mint ő? Még mérkőzés közben is? Kérditek, igaz-e, hogy amikor Nagy Miki a pálya szélén fetrengett, faultot szimulálva, odaszólt neki: – Na ne hülyéskedj, Tati! Nincs semmi bajod. Állj fel! Érdekes fejezetnél tartok.

Szóval, azt tudjátok-e, hogy nagyszerű teniszező volt? A középtávokat futó kitűnő atlétát nem néztétek ki belőle? Az első osztályú kosarazót sem? Hogy minden szerencsejátékot ismert? Miért ült be a játékosok közé römizni? Öt-hat órás utazások, hosszú sporttáborozások során miért ne tette volna? Van-e valamilyen sztorim? Hányat akartok? Talán azt, amikor 1977-ben, a brassói szálló ötödik emeletén römizés közben ért utol a földrengés? Azt, mikor táncolni kezdett az asztal, és mindenki menekült? „Két zsolim van. Hova rohantok?” – kiabálta volna a doki utánunk. Igaz, hogy a kétzsolis römitáblájával rohant nyomunkban a hullámzó folyosón. Csak a második emeleten dobott el mindent. „A lépcsőház vált el az épülettől, miként tarthattam volna tovább őket a kezemben?” Ezt hadarta volna a szálló előtt összegyűlt csapatnak?

Mindenre pontosan nem emlékezem, hiszen rég, még a „Halmágyi doktor úr” időszakában volt. Aztán jött egy második periódus. Egyik nehezebb pillanatomban „doki bácsi” csúszott ki a számon. Nem haragudott meg, és én örvendtem ennek. 

Különben ő senkire sem haragudott meg. Volt, akit nem kedvelt, de hogy valakinek igazán odamondjon, ilyenről nem tudok. Egyszer Gaál Gyuri késett a kiszállásra induláskor. Hosszú út állt előttünk, meleg is volt... a doki bácsit szedtük elő asszisztense késéséért.





– Csak érkezzen meg. Megkapja majd tőlem – fenyegetőzött Halmágyi. 

Már mind a buszban ültünk, amikor Gyurika izzadtan befutott. 

– Gyuri, érezd magad leb...va. – Ennyi volt a doki nagy haddelhaddja.

Még elmesélem nektek egyik aranymondását. Egyik csapattársam, hadd ne említsem a nevét, tiszteletlenül osztotta a tennivalót az engem egyre inkább barátjává fogadó dokinak. 

– Miért tűri? – kérdeztem.

– Lacikám, nem az a fontos, hogy mit mond, hanem az, hogy ki mondja.

Valami intimebbet is szeretnétek hallani? A „Beki bátyám”-időszakból?

Hát… egy alkalommal, whiskyzés közben, egy hollandiai utazásom forró, piros lámpás pillanatairól mesélve ő is megnyílt. Így hallottam a régi egyetemisták fiákeres érkezéséről a Malom utcai kuplerájba, a lányok pezsgős öntözéséről, a hajnali ráadásról. Esküszöm, hogy az ő története izgalmasabb volt, mint az enyém.

Zajt hallottatok? Akkor hagyjuk abba! Nem nyílt az ajtó? Akkor ezt még elmesélem.

Valamelyik albániai téli felkészítőnk során, Korcsában, a hegyek között szobatársak voltunk. Akkor már Beki bátyámoztam őt. A szobákban nem volt fűtés. Olyan hideg volt, hogy tréningruhában, kabátokban aludtunk. A mi szobánkban folyt a römizés. Vágni lehetett a cigarettafüstöt. Lefekvéskor igyekeztem ablakot nyitni. Hadd jöjjön kicsi friss levegő. 

– Ne hülyéskedj! Azonnal csukd be! – szólt rám Beki.

– De Beki, itt büdösség van.

– Na és? Tudod te azt, hogy Szibériában hányan fagytak meg a hidegben? Rengetegen. De büdösségtől még senki sem. – Közben ő az abroszt, én a leszakadt függönyt is magamra terítettem, aztán lekapcsoltam az éjjelilámpát.

– Beki, miket olvasott a szibériai hidegről?

– Nem olvastam. Éreztem. – Beki profán egyszerűséggel mesélt. – ‘44-ben jöttek be az oroszok Kolozsvárra. Kellett nekik 3000 ember. Munkatáborba. Házról házra jártak. Hozzánk is bedörömböltek. Egy cigány volt a tolmácsuk. Ismert minket. Hiába integetett apámnak az orosz tiszt háta mögött, hogy mondja azt, nem magyar. A mifélénket keresték csak. Jó román szomszédaink voltak. Ők megúszták. Apámat és engem már tereltek is. Fehér nejloningben és teniszcipőben. Tizennyolc éves voltam. Nem tudom, miért, pár óra múlva apámat hazaküldték. Talán azt gondolták, hogy a 120 kilójával nem tud majd dolgozni. Délután visszajött. Jött, hogy vigyen haza. Másodszor már nem engedték el, és másnap felhajtottak a tehervagonokba. Irány... nem is tudom, hova. Az Urálon túlra. A hidegbe. Kétoldali tüdőgyulladást és vérhast szedtem össze. Kinyúlva feküdtem a földön. Hullottunk, mint a legyek. Egyre-másra vonszolták el a hullákat mellőlem. Én életben maradtam. Egyszerűen nem tudtam meghalni. Valahogy lábra álltam, de fújt el a szél. Te Jóisten, milyen volt ott a szél! Eltelt két év. Amilyen egyszerűen elhurcoltak, olyan egyszerűen kerültünk haza. A táborfőnök feleségével néha németül beszélgettem. Gondolom, ezért vagoníroztak minket is be egy szép napon. Irány Románia! Ez volt az utolsó szállítmány. Több senki nem jött haza. Apám hatvan kiló volt, én ötvennégy. Azóta is annyi maradtam. De megúsztuk. Hát így volt.

Beki a mesélésbe, én a hallgatásba melegedtem bele.

– Talán most kinyithatod az ablakot – szólt Beki rövid csend után. Éles, hideg hegyi levegő özönlött be a szobába. Az ablakból az albán hegyek sötét vonalára láttam. Ismeretlenül hallgatóztak Korcsa fölött.

* Részlet a készülő önéletrajzi regényből

(Dr. Halmágyi Imre 1926. november 19-én született a Kolozs megyei Tordán. Miután elvégezte az orvosit, Marosvásárhelyen maradt. Elsőként az Egyetemi Poliklinikán dolgozott, amely akkoriban az Apolló-épületben működött. A gyerekekért felelős sportorvosi állást a teniszező játékosedző, id. Toma Ovici közvetítésével foglalhatta el, ezzel ő lett a város első sportorvosa. Ebben a minőségében 1952-től kezdve a helység valamennyi klubjánál – CFR, RATA, Dermagant, Mureşul és ASA – megfordult. Egyetlen évben – 1967-ben – volt más sportorvosa az ASA-nak, de amikor az Universitatea Craiova elleni mérkőzésen összebakalódott a két csapat, dr. Péterfi László Kelent szórt Oblemenco szemébe, emiatt a labdarúgással kapcsolatos összes tevékenységtől eltiltották, így helyét a marosvásárhelyi sportorvosi rendelőben dolgozó dr. Halmágyi Imre vette át, aki 1967-től 2000-ig megszakítás nélkül töltötte be ezt a tisztséget! Kevesen tudják, hogy Halmágyi doktor fiatalkorában kacérkodott a versenysporttal, asztaliteniszezett, teniszezett, atletizált (magasugró volt), vízilabdázott és kosárlabdázott is. „Versenyekre nagyon szerettem járni, edzésekre már kevésbé” – idézte fel mosolyogva ezeket az időket az orvos. – Aurel Raţiu, Népújság, 2016.12.04. 

Dr. Halmágyi Imre 2021 áprilisában, 95 éves korában hunyt el.)