A kettős csillagok harmóniája (3.)

(Folytatás a március 16-i lapszámból)

Heisenberg számára a zene nemcsak szórakozás volt, hanem egy kommunikációs forma is, a megértés egyik eszköze, és nemcsak az embereket lehet könnyebben megérteni általa, hanem a világ működését is. Nem meglepő tehát, hogy több levelében dicsekszik a zenélésről. Koppenhágából írta egyszer szüleinek: „Ma este egy fiatal fizikussal játszom egy cselló-zongora szonátát Beethoventől. Fantasztikus előadás lesz. Már most érzem, lehetetlen zene nélkül élni. Ha zenét hallgatok, olyan gondolataim támadnak, hogy mégiscsak van értelme az életnek”. Lám-lám, itt egy újabb árulkodó jel a zene egyik pozitív hatásáról: aki komolyan műveli, az látja az élet értelmét. Vajon ma az egyre elhatalmasodó érdektelenség, motivációhiány nem hozható-e kapcsolatba az elsorvasztott zeneoktatással?

Kommunikáció is a zene: az értelem és az érzelem közös beszéde. Heisenberg pedig a muzsikának köszönhette feleségét is. Történt ugyanis, hogy egy Birkelhof nevű magániskola zenetanárnője, Olga Westphal Bach-fesztivált rendezett az iskolában. Erre a rendkívüli eseményre zenészként kapott meghívót Heisenberg. És a fizikus elfogadta a meghívást. A zongora a tudós keze alatt énekelni kezdett, életre keltette Bach lelkületét. A hallgatóság körében pedig egy leány nemcsak ezt hallotta, hanem mást is: mintha a muzsika által a játékos épp hozzá szólna. A lányt Elisabeth Schumachernek hívták. A melódiák pedig elvállalták a házasságközvetítő szerepét a különös zenész és a lány között. Talán egész életükben a zene volt érzelmeik kamarahangja, az abszolút fix pont.

Hogy Heisenberg nem csupán amolyan műkedvelő, alkalmi zenész volt, arról az is tanúskodik, hogy kikkel játszott együtt. Berlinben például Karl Klingerrel muzsikált, aki a híres Klinger-kvartett alapítója, a második világháború után Göttingenben a helyi filharmonikusokkal lépett fel, Münchenben pedig összebarátkozott a hegedűs Zsigmondy Dénessel.

A zenélés mellett azért jutott ideje a fizikára is. 1932-ben neki ítélték a fizikai Nobel-díjat a kvantummechanika megalkotásáért. Az elismerést 1933-ban vehette át.

A tudományos világban elismerték, a zenében úgyszintén. Nem csoda hát, hogy élete egyik nagy kívánsága az volt, hogy Mozart-zongoraversenyt játszhasson eredeti hangszereléssel és hivatásos muzsikusokkal. Hetvenedik születésnapjára megkapta ezt az ajándékot is. A Bajor Rádió Zenekara megteremtette erre a lehetőséget. Nem véletlen, hogy éppen Mozartot választott, mert születésnapja is a muzsikus zsenire emlékeztette. A rádiótársaság pedig az előadás előtti pillanatokra tartogatott Heisenberg számára egy újabb meglepetést. Csak akkor tudta meg, hogy a hangversenyt élő adásban közvetíti a rádió. Az idős tudós döbbenten ellenkezett, mert érezte, hogy zenei képességei egyre korlátozódnak. Visszavonulásra azonban már nem volt lehetősége. Ennek ellenére mindenki számára nagy meglepetés és öröm volt a hangverseny. Sokan úgy nyilatkoztak, hogy Heisenberg felülmúlta önmagát.

Nem csoda, hogy ezek után megkérdezték tőle, miért nem lett inkább zenész. Heisenberg azzal magyarázkodott, hogy a régebbi zenék szerkezetileg tisztábbak, áttekinthetőbbek és vallásosabbak voltak. A romantikusok és az impresszionisták valósággal felrobbantották a klasszikus zenei formákat, így sok szabály eltűnt. Szabályok nélkül pedig kevesebb erőfeszítésbe kerül a komponálás. Ennek ellenére több kortárs szerző műveivel is megbarátkozott. Kedvelte Grieg muzsikáját, az atonális és szeriális zenét azonban elutasította. A szerializmust azzal vádolta, hogy nem a tudásra alapoznak, nem a harmóniák szépségében keresik a gyönyörűséget. Önéletrajzában sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy több zenész barátja az atonális zenében látta az európai zene jövőjét.

Családapaként is példaértékű ember volt. Mindenkit bevont a családi muzsikálásba. A zongora mellett felesége énekelte Löwe balladáit és Schubert dalait. Aztán gyerekei társaságában gyakorolt. A család zenepedagógusa a felesége volt, ő tanította a gyerekeket már kicsi koruktól hangszeren játszani. A legkisebbekkel csak énekelt, a nagyobbakkal pedig megismertette a zenei írást és olvasást. Négyévesen már furulyázni tanultak, majd a nagyobbak egy általuk választott hangszeren gyakorolhattak.

Ideje lenne megértenünk: a siker felé nyíló ajtót éppen a violinkulcs nyitja!