Kételkedő muzsikus

Ma alig találkozunk olyan emberrel, aki ne tudná befejezni a következő gondolatot: „gondolkodom, tehát…” Tehát vagyok. Ennek a híres kijelentésnek azonban van egy előtagja is: kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok. A találós kérdés, hogy körülbelül mikor született meg ez a kijelentés, és ki a szerző? 

René Descartes (1596-1650), francia tudós, filozófus gyerekszemmel nézve kitűnő betegségben szenvedett. A legtöbb iskolás ilyen „bajt” szeretne magának. A valóság az, hogy Descartes ugyancsak ritka betegséget szerzett már gyerekkorában, és gyógymódként megtiltották neki a korán kelést. E betegségére a líceumban is kapott felmentést, így neki engedélyezték a déli ébredést. Betegsége ellenére kitűnő elméjével egész fiatalon kimagasló műveltségre tett szert.

Európa egyik legszínvonalasabb iskolájában tanult, a IV. Henrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban. Ez az iskola (és még több más is) a protestáns-katolikus oktatási verseny eredményeképp jött létre. Abban az időben még nem az volt a divat, hogy melyik iskolában lehet kevés tanulással eltölteni az időt, hanem az számított nyerőnek, ha egy iskola alapos és egyben modern oktatást biztosít. Descartes tehát ebben az iskolában ismeri meg a kor legújabb tudományos felfedezéseit. Az már a fiatalember szorgalmának tudható be, hogy tanulmányozta Galileo Galilei tanait is, amelyek egy része eretnek tudománynak számított még (gondoljunk a Galileinek tulajdonított híres mondásra, amikor a végtelen világegyetemről szóló tanai visszavonására kötelezték, a tudós megjegyezte, hogy akár el is égethetik a könyvét, attól „mégis mozog a Föld”). Descartes-ra akkora hatást gyakorolt Galilei tudománya, hogy írt is egy könyvet A világ, avagy tanulmány a fényről címmel 1632–33-ban, de mivel a csillagászt 1633-ban perbe fogták és elítélték, Descartes félt megjelentetni ezt a művét.

Az éles eszű fiatal igyekezett a filozófia mellett minél több (akkor még) résztudományt elsajátítani: orvostudományt, jogot, zenét, matematikát, fizikát és hadmérnöki tudnivalókat. A haditudományt és ebből az erődépítészetet apja javaslatára tanulta meg, mert az előrelátó szülő úgy vélte, hogy a háborús hangulatú Európában jövedelmező lehet a haditudomány. Katonai szolgálatra is beállt a holland hadseregbe, de a katonai életet erkölcstelennek, haszontalannak és ostobának tekintette. Részt is vett a Prága melletti fehérhegyi csatában, ami a harmincéves háború első jelentős ütközetének számított.

Descartes akár hadmérnöki tudományából is szép karriert építhetett volna, de betegsége (a késői alvás) miatt veszélyes lett volna számára a háború, ezért visszavonult a hadi életből. Rendkívül érdekes, hogy vándorlásai során egyszer ott telelt, ahol éppen meglepte a tél. 1619-ben egy Ulm melletti parasztházban töltötte a telet, s itt – nem csoda – álmában „csodálatos tudomány alapjaira” bukkant. Aztán amint kitavaszodott, az ifjú, fejében a tudománnyal, továbbállt befogadóitól.

Zenei szempontból jelentős eseménynek számított, hogy katonai szolgálata idején Bredában egy Isaac Beeckmann nevű barátjának megírja a Compendium musicae című zeneelméleti összefoglaló könyvét 1618-ban. Ebben a művében kitűnő pedagógiai érzékkel tanítja az alapvető zenei ismereteket. Külön értekezik a konszonanciákról és a disszonanciákról, és ami még érdekesnek számít, hogy még a Guidó által használt szolmizációs hangneveket említ (dó helyett út szótagot). Ez a műve hivatalosan csak halála után, 1650-ben jelent meg Utrechtben. Alig tud valaki arról, hogy Descartes nem tette félre a zenét, miután megírta ezt az összefoglalót. Levelezéseiből kiderül, hogy gyakran foglalkoztatták zenei gondolatok. Constantijn Huygensnek, Marin Mersenne-nek írott leveleiben zenei megjegyzések is előfordulnak.

Zenei szempontból Descartes tekinthető az összekötő kapocsnak az ókori zeneelmélet és a XVIII. századi zeneesztétikusok között. A Compendium musicae nem egyszerű zeneelméleti kézikönyv, hanem egyben zeneesztétikát is tartalmaz. A dallam, a konszonanciák, valamint disszonanciák fogalmát nem puszta hangzásként, hanem zeneesztétikai elemként is értelmezi. Humanista értelmezés szerint a zenei hatás egy érzelmi izgalom, amelyet az emberi testben kell keresni. Descartes szerint a zenei öröm forrása olyan változatos zenei jelenségek sora, amelyek nem szélsőségesek, de ugyanakkor nem monoton, nem fárasztó és nem unalmas. A zenei érzelemkifejezés területén a szomorúságot nemes érzésként említi, mert az gondolkodásra készteti az embert. A zene céljaként azt hangsúlyozza, hogy a zene akkor éri el igazi célját, ha olyan érzelmet vált ki az emberi lélekben, amilyen érzést tolmácsolni szándékozott a szerző.

Sajnálatos módon Descartes vesztét a tudása okozta. 1649 szeptemberében a svéd királynő, Krisztina meghívására Stockholmba utazott. Bár ne tette volna, mert a királynő mindig kora hajnalban szeretett filozófiáról elmélkedni, mert szerinte az az időpont alkalmas az ilyesmire. A későn ébredő betegségében szenvedő Descartes pedig a hűvös hajnalok következtében tüdőgyulladást kapott, és 1650. február 11-én meghalt. Ma már a szándékos, arzénnal történő mérgezés lehetőségét is felvetik, ugyanis a koponyáján végzett orvosi vizsgálatok nagy arzéntartalmat mutattak ki.

Descartes egyik érdekes megállapítása, amit mindenki figyelmébe ajánlanék: „Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fő dolog az, hogy jól alkalmazza”. Ha figyelemmel kísérjük a tudós gondolkodásmenetét, megérthetjük, hogy azért is szükséges zenét tanulnunk, hogy képesek legyünk megérteni a zene által tolmácsolt érzések széles skáláját. Nem elegendő, ha csak pillanatnyi vidámság előidézését szeretnénk a zenétől, a muzsika ennél sokkal több – hasonló egy emberhez. Vajon egy embert csak akkor kell szeretni, csak akkor lehet elfogadni, ha mosolyog és vidámmá tesz? Ha valaki szomorú, akkor eltaszítjuk, mert elveszi a jókedvünket? Egy embert szeretni, elfogadni csak teljes egészében lehet, örömeivel, nehéz pillanataival, kedvünkre és kedvünk ellenére való megnyilvánulásaival. A zenét is egészben érthetjük meg igazán!

Szilágyi Mihály