Úgy alakult, hogy két hétvégén egymás után két városban is jártam, ahol éppen utcai ünnepségek zajlottak.
Úgy alakult, hogy két hétvégén egymás után két városban is jártam, ahol éppen utcai ünnepségek zajlottak. Tisztában vagyok vele, hogy hazafiatlanság, aljas árulás, a lokálpatriotizmus cáfolata az a távolmaradás, mellyel évek óta nem veszek részt a városnapokon, melyek e lap megjelenésének helyszínén zajlanak, csupán a várba szoktam felcibikelni az ünnep kifutásának utóestéjén egy kis mititejben-vajban fürödni.
Az idén viszont úgy hozta a sors, hogy felkért a városháza hivatalosa, lennék a municípium vendégeinek kalauza Segesvárott és Nagyszebenben. Lettem. Szebenben az európai kulturális fővárosiasság még tart, sőt fokozni is lehet(ett), nem lohadt le. Így bizonyítva, hogy az egy évre elnyert cím jogos volt. Éppen mímesek foglalták el a nagy piacteret, gólyalábakon járkáltak a közönség között, valószínűleg mondtak is valamit a szép számmal összeverődött népeknek szombat délután, a választások előtti kampánycsendben. Belföldiek és külföldiek nézték, tapsoltak, lazán voltak, egzotikus turistacsoportok vonultak át a téren, csörgősipkás, reklámzászlós idegent terelő juhászok nógatták nem túl agresszívan a zarándokokat, hogy tartani kell a látogatás iramát, a vacsoraidőt, kézmívesek kínálták portékájukat. Minden olyan szelíd és aranylóan békebeli volt. A városban rend volt, az emberek kint söröztek a napernyős teraszokon. Nyelvek keveredtek. Már csak a szász polgárok hiányoztak.
Aztán Kolozsvár következett, ahol könyvvásár volt. Beszorítva az Óvárba, a Mátyás és Bocskai szülőházai közé, néhány befutó kisutcára szűkült a magyar kultúra. Akár példaértékű is lehet: együttesek léptek színpadra, elállva a Szentlélek utca kijáratát, sokan nézegették a könyveket, ám vásárolni kevesen mertek. Hiába, a pénz. Ámbátor a kultúra szép, mégis borsos áron forgalmazott. Pedig volt már székely írók százkötetes sorozata, CD-k nyálcsorgató kínálata, ritkaságkiadványok elektronikus alakzatban. Drága. A híres-nevezetes kolozsvári könyvesbolt, mely az utcában áll vagy húsz éve, nyitva sem volt.
Bennünket egy kávéházba hívtak, ahol találkoznunk kellett volna az olvasókkal. A kávéház egy sarkon állott, az utcát újabban Clemenceau-ról, a Trianonban gyászos szerepet játszó francia miniszterelnökről nevezték el, korábban is francia neve volt, a párizsi kommunista párt egy moszkovita hivatalnokának nevét viselte. Maga a kafféhaus egykor módos és földszintes polgárház volt, amelyről még Cs. Szabó László is megemlékezett, s lehet, hogy Szabó Dezső is járt ide udvarolni egy ábrándos, kék szemű lánykának, vagy tán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyik tanára lakott benne néhány évig. Könyvet írhattak benne vagy boroshordót gurítottak le a pincéjébe. Berendezése, kínálata, kényelme, hanyag eleganciája hívogató. Még árasztott valamit az ódon cívisvilág varázsából. Nevét Kolozsvár német személynévből képzett előtagjáról kapta.
Vonzó lokál, de nem eléggé. A meghirdetett író-olvasó találkozóra csak egy ember jött el, az is vásárhelyi. Ültünk az árnyékos félhomályban ötön, ittuk a sört, kávét kortyolgattunk és pompásan elbeszélgettünk egymással. Az együttlét egy órát tartott, utána mindenki sietett a dolgára. Egy másik zárt körű könyvbemutatóra, vásárolni, faggatózni mikrofonnal, csellengeni.
Amint kiléptél a Mátyás király utcából a hajdani Mátyás király térre, már nem is érződött, hogy ünnep van Erdély valamikori fővárosában. Holott...
