Két művészről és két könyvről

Nem állítok újdonságot, ha azt mondom, művészeti monográfiát írni, különösen mai élő, köztünk járó, alkotó, velünk kortárs művészről nem egyszerű. Nagy Miklós Kund mégis erre vállalkozik.

Nem állítok újdonságot, ha azt mondom, művészeti monográfiát írni, különösen mai élő, köztünk járó, alkotó, velünk kortárs művészről nem egyszerű. Nagy Miklós Kund mégis erre vállalkozik. Teszi ezt irigylésre méltó következetességgel, lassan három évtizede. Éppen egytucatnyit írt már eddig, s akkor még hol vannak az interjúkötetek, a műteremlátogatások, melyeknek egyikét-másikát éppen én ismertettem?! Megtisztelt bizalmával, felkért, szóljak róluk, értékeiről és ítéleteinek helytállóságáról, időt álló voltáról. E három jelzőt természetesen én teszem hozzá, hiszen őt szerénysége, művészeti, írói elkötelezettsége meggátolja abban, hogy öndicsérettel fényezze magát.

Nincs is szüksége rá. Nem az a fajta író, aki önmagát ismétli, bármely művészről legyen szó. Amúgy az erdélyi műtörténeti és művészetelemző irodalom nem túlságosan vaskos, csak az utóbbi évtizedekben válik talán mind fontosabbá, bár értő és avató művelőit még mindig meg lehet számolni néhány kézen. Ugyanis folyik végre egyetemi szintű oktatás e téren. Ám amit Miklós tud, azt nem lehet megtanulni a főiskolán. Ahhoz együttt kell élni, lélegezni a művészettel, a művészek bőre alá kell bújni. Elmondani, amit ők nem mondhatnak el szavakkal, csak ecsettel vagy vésővel.

De hagyjuk a szerző erényeit érvényesülni újból és újból az előttünk fekvő két monográfia szövegében és jól összeválogatott képanyagán keresztül.

Nagy Miklós Kund arra vállalkozott, hogy egy meghatározott művészcsoport alkotó egyéniségeiről ír monográfiákat, műveiket, fejlődésüket, pályaképüket mutatja be a tárlatlátogató és a tárlatoktól valamilyen oknál fogva elmaradó közönségnek. Ez a csoport, köztudomású, az erdélyi magyar képzőművészek táguló köre, akár itt élnek köztünk, akár egy vagy több európai uniós légiesített határ és művészi közeg választ el már egymástól bennünket. Őket, az alkotókat, akik rajokban repültek ki és váltak ismertekké művészetük, kísérleteik és remekeik révén. Szereztek nevet, dicsőséget, ismertséget, vált keresetté alkotásaik sora. A szépség megszállottai. Bár a szépség fogalmának viszonylagos volta éppen e két kötetben érdekes elmélkedésre ad alkalmat a szerzőnek.

Az sem titok, nyilván erre a felnevelő iskola ismerete jogosítja fel Nagy Miklós Kundot, hogy az „ábrázolt”, emberközelbe hozott, értelmezhető alkotások/alkotók valamilyen módon Marosvásárhelyhez is kötődnek. Vagy itt születtek, vagy abban a legendássá nemesülő iskolában nevelődtek, váltak művészjelöltekké. Az indította el őket az életút rögös vagy sima kaptatóin, segítette át sokszor a buktatókon, a kudarcként megélt vagy sikerrel kényeztető pillanatokon.

Ezúttal méreteiben különböző – nem az életkor vagy a művész termésének nagysága indokolja a terjedelmet és a műformát, hanem a kiadó szándéka és sorozatokban építkező szerkesztői elvek – két könyvet vehetünk kezünkbe, egyik Bálint Károly szobrászművészről, egykori tanáromról szól. Ez a terjedelmesebb, az album kívánalmainak jobban megfelelő, a mondandó kifuttatására alkalmasabb nagyalakú kötet, mely az Élet-jelek sorozat 5. kötete. A másik, a kisebb és ugyancsak a Pallas-Akadémia Kiadó jóval ismertebb sorozata a Műterem – ha jól számolom – 37. darabja, mely Kuti Dénes művészetét veszi górcső alá. Nem jól mondom, inkább a tárlatlátogató kényelmes sétáját juttatja eszünkbe stílusa és módszertana révén. A száraz tudományoskodó monográfia helyett mindkettőben fellelhető az empíria, az anekdota, a civil beszéd. Ami hitelesebbé teszi az alkotót az olvasó előtt. Nem félisteneket kap ajándékba, hanem tehetséges, kiváló erdélyi embereket, akik akár az én szomszédaim is lehetnének.

Most sem kell messze mennünk Vásárhelytől, csak Szovátáig, ahol Kuti Dénes évtizedek óta alkot, vagy Lőrincfalváig, csak ide egy jó iramodásra, a Nyárád alsó folyásáig, ahol Bálint tanár úr felépítette műtermét szülőfaluja inspiráló terében. Itt álljunk meg egy pillanatra. A két alkotóról Miklós bátran megjegyzi, nem a népművészet volt ihletőjük, hanem a legjobb európai művészeti hagyományok vagy a 20. század újító szür- és hiperrealista irányzatai. Ez nem szakítás, nem tagadás, nem ellenkezés, avagy elszakadás a honi rögvalóságtól, hanem tudomásul veendő tény. Az önállóan kiküzdött szemlélet és formavilág nem kötelező, hogy narodnyik táptalajról rugaszkodjék el.

Mégis azt mondom, könnyű dolga van Nagy Miklós barátunknak. Úgy tesz, mint az igazi kutatók. Sem Bálint Károly klasszicista tisztaságú szobrászatáról, sem Kuti Dénes „zöld ragyogásáról” nem először ír. Megszólaltatta őket interjúban, kiállításaikat nyitotta meg, felkereste otthonukban és a műtermeikben beszélgetett velük az évek során. Jobban odafigyelt rájuk, mint az átlag, mint a szenzációt kereső, felületet karcoló média. Együtt van asztalán, polcain (szerkesztőségben, a dolgozószobában) a művészetüket dokumentáló, a több-kevesebb hűséggel és hozzáértéssel bemutató, méltató, elemző szakirodalom is, kedvére válogathat a jobbnál jobb és találóbb idézetekből. Meg is teszi, hiszen a kartársak és kortársak értékítéletét és meglátásait is tiszteletben tartja, vagy a tiszteletet félretéve egymásnak uszítja a vélekedéseket, hogy lássa a vágybeli olvasó, hányféleképpen kezelhető az objektív szépség, miféle módokon értelmezhető, mesélhető az esztétika nyelvén a művészi gyönyörképzés, hogyan adható át szavakkal a szubjektív élmény.

Ha Bálint Károlyról szól, e nagyobb lélegzetű írásban sokkal inkább építkezik prózai, életrajzi, kronológiai tényekből – olvasmányosabb a szöveg, mely egy percre sem veszít tudományos tartásából, a tárlatvezető biztonságából, a hatásvizsgálatok és eredetiségtanúsítványok szakszerűségéből, a művészi fejlődéstörténet okadatolásából –, addig a Kuti Dénes bemutatása líraiságában válik élvezhetővé. A festészet amúgy is több lehetőséget nyújt a poétikára – véleményem szerint –, mint a szobrászat egzaktsága. Különösen így van ez Bálint Károly művészetének esetében. És amikor a plaszticitásról, a gondolati precizitásról, jellemábrázolásról, meghatározott térformákról, az anyag szabta határokról beszél a szerző, akkor az elemzést Bálint Károly műveivel összevetve meggyőződhetünk, hogy érti, érzi könyve tárgyát, alanyát.

Kuti Dénes a deréknemzedékhez tartozik, rengeteg ideje van még a megtalált formanyelv birtokában jelentős művekkel gazdagítani saját oevre-jét, addig Bálint Károly a beérkezett művész bölcsességével és tapasztalatával tekinthet vissza töretlen ívű pályájára. Mindkét művész erősen érzéki, egyiket a színek, a másikat testi formák és a jellemformák nyűgözik le. Bálint Károly érzéki realizmusa – ha megenged a szerző és a művész egy újabb címkét – csodálatos ideális nőalakokkal, portrékkal gazdagította az erdélyi szobrászatot, köztereinket, a belső tereket, addig Kuti Dénes színei mögött felsejlik a ragyogáson túl a szépség keltette szorongás, hiszen jöhetnek bármelyik percben érzéketlen takarítónők, felszedik a zöld gyepszőnyeget, összecsomagolják, raktárba teszik, horribile dictu kiporszívózhatják belőle a mese varázsporát, megfosztva bennünket szépségtől, az igazságtól.

Nos, a két kötet jó kísérlet a művészet, az erdélyi magyar, a marosvásárhelyi művészet maradandóságának könyvbe sűrített megőrzésére. Szavakban kifejezni a látvány lényegét. Életérzést, egyéni világszemléletet. Követésre méltó kísérlet.