A keresések útján

„A művész nem csak nyomokat hagy, ő maga a nyom.” A marosvásárhelyi művészeti életben közel három évtizede meghatározó módon jelen levő Vasile Mureşan legújabb egyéni kiállításának mottóját idéztem.

Vasile Mureşan: Talpnyomok

„A művész nem csak nyomokat hagy, ő maga a nyom.” A marosvásárhelyi művészeti életben közel három évtizede meghatározó módon jelen levő Vasile Mureşan legújabb egyéni kiállításának mottóját idéztem. Nagyon ritkán gyűlnek össze annyian a Kultúrpalota galériáiban, mint ahányan a Keresések című tárlat megnyitóján voltak november 22-én. A hatvanegy éve Kolozsváron született alkotó szobrászként vált ismertté, de festményeivel is hamar hallatott magáról, mostani kiállításán is csak képeiből láthatunk válogatást. Nyomkereső, nyomot hagyó törekvéseinek tükörképét a földszinti termekben, a hagyományokhoz ragaszkodó tájábrázolásait az emeleten, évszakos megközelítésben találjuk. Tömören, objektíven talán így tömöríthető néhány mondatba a tárlat lényege. Mindez viszont sok-sok érzelemmel, hittel, elmélkedésre késztető gondolattal, színnel, ötlettel telítődött, élmények sokaságának érzékeny lenyomataként jelentkezik. Ha a tavasz, nyár, ősz, tél váltakozásában mindig más, mégis azonos arcát felmutató táj, falu, természet kissé személytelenebb hozzáállással kínálja fel a valóság festői látványegyüttesét ezen a sikeres kiállításon, annál egyénibb, testre szabottabb az anyagnak az a része, amelynek A nyom címet adta a művész. A festmények többségét a festő kéz- és lábnyomai lepik el, százszínű forgatagban, spontánnak tűnő vagy jól átgondolt kompozíciós társításban kerültek a vászonra, sajátos mureşani motívumrendszert teremtve kötnek egybe eget, földet, profánt és szakralitást. A művész hosszú ideje a keresések útját járja, az élet, a művészet, a festés, az alkotás értelmének filozofikus kérdéseire saját válaszokat próbál adni. Hol felfokozott lelkiállapotot tükröző, fauvosan élénk, sziporkázó színözön kavalkádjában, hol lírai visszafogottságú, egyszerűen, közvetlenül megfestett, „kitapintott” formában. Lírai vénáját vizuálisan is beépíti festményeibe, írással is ráerősít mindarra, amit kompozícióival sugallni szeretne. Egy-egy hangsúlyozni kívánt szentenciáját versbe öntő négysorosai nem csupán a katalógust gazdagítják, a műalkotás szerves részévé válva is jelzik, költővel van dolgunk. A látvány e nélkül is él, érvényesen közvetíti az üzenetet, nyomot hagy a nézőben, a festő viszont ennél is többet igyekszik adni önmagából, bizonyítani, hogy nem hiába jött erre a világra, még ha mindannyian el is tűnünk a mindent elnyelő, uraló, végtelen időben. Hogy miről van szó, azt sugalljuk Az utolsó nyom című négysorosával: „Az első nyommal időm latolgatom,/ mely egyre múlik – nyomról nyomra./ Mindent elnyel az Idő-homokóra./ S talán már ez az utolsó nyom.” A vers nyilvánvalóan az értelmi befogadást célozza meg, ami ellenben még maradandóbb benyomást hagy a szemlélőben, az kétségtelenül a festmények nyújtotta vizuális élmény.