Kapálóztak. Ütöttek, rúgtak, vágtak. Mert hogy közel akartam férkőzni hozzájuk. Volt, amelyikre ráüvöltöttem. Volt, amelyikhez eleve bonckéssel közeledtem. Volt olyan, amelyiket elvittem kirándulni, tőle teljesen idegen tájakra, hátha az élmény megnyitja a lelkét. Volt olyan is, amelyiknek mutogattam magam, hogy felingereljem s így bírjam szóra. Volt, amelyiknek villáskulccsal, lakatosszerszámmal vertem szét a fejét, nyílj ki, nyílj ki, mondtam. És elalélt, de nem mondott egy szót sem. Volt, amelyikből apránként, gondosan, rendre szedtem ki a belső szerveket, szívet, májat, tüdőt, csak hogy megtudjam, rejlik-e benne olyasvalami, amiről én eddig nem tudtam. Volt, amelyiket jégre vittem, eleve becsaptam, hisz azt mondogattam neki, gyere csak bátran, gyere, mutasd meg magad, semmit sem akarok tőled, miközben tudtam, dehogynem akarok, a lelked akarom, azt add ki nekem, suttogtam magamban. Volt, amelyiknek csak a testéhez s volt, amelyiknek csak a szelleméhez kerültem közel. De volt, amelyikkel csak a kabátját sikerült levétetnem. Volt, amelyikkel semmire sem mentem. Nem hagyta magát megmutatni. „Majd máskor, csak neked! ” – suttogta. És volt olyan is, amelyiket talán örökre elvadítottam magamtól. Egyik-másik állt, állt még egy kicsit, szégyenlősen, a költészet ablakkeretében, majd összecsapta előttem a függönyt. Pedig hát enyéim voltak valamennyien. Csak versek voltak, versek voltak szegények.
