Amikor a világ és benne valamennyi hírcsatorna, újság és internetes hírportál a menekültáradat borzalmainak ecsetelésével és muszlimpártisággal-ellenérzéssel van tele...
Amikor a világ és benne valamennyi hírcsatorna, újság és internetes hírportál a menekültáradat borzalmainak ecsetelésével és muszlimpártisággal-ellenérzéssel van tele, amikor az emberek mindennapi beszédét kitömködik ugyanezek a témák, sajnálat az idegenkedéssel, a szánalom/együttérzés az agresszivitással keveredik, valakinek mégiscsak kötelessége szelídebb és derűsebb témákról beszélni. Már csak a lelki nyugalmunk érdekében, a kikapcsolódás kedvéért is.
Itt van például a közeli iskolakezdés, amikor gyermekeink, unokáink vagy dédleszármazottaink iskolába mennek. A giccses – az ábécéskönyvekben is negédesre színezett – képek tanúsága szerint kézen fogja őket a jóságos tanító néni, és bevezeti őket az osztályterembe, amely annak ellenére, hogy első osztály, mégiscsak fapados. (Bocs, a régi viccért.) Ott van előttük a fekete vagy sötétzöld tábla, amire üdvözlő szavak vannak felírva, melyeket a legtöbb gyerek majd csak az év végén tud szótagolva összeolvasni.
A tizenkét, -három, -négy – mire végeznek, a reformok már legalább ennyire nyújtják meg a kötelező osztálylátogatást – tanév után kilépnek az életbe és elindulnak munkát/országot keresni, egyetemet választani, gyereket nemzeni és da capo al fine minden szeptemberben.
Vagy vegyük például az őszt, amely gazdag szőlőtermést hoz(ott), máris rengeteg édes gerezddel van tele a piac. Majd a jövő borászai és sommelier-jei (jelentése borszakértő, nem munkanélküli francia kiejtéssel) arról fognak mesélni a kóstolóra behűvösített borpincei vendégeknek, hogy micsoda jó esztendő volt 2015, nem mint a szír vagy afgán menekülteknek vagy a magyar–szerb határban lakóknak és a szemétszedőknek. Persze kedvező év volt a mondott országok torna-cipőkereskedői számára is, meg az embercsempészeknek, akik stílusosan az Európába csempészésért és az élet veszélyeztetése okán csakis euróban kérték meg nem szolgált fizetségüket. Azután jó volt Mátészalka lakóinak is, akiknek városát egyszer az életben Bécsként mutatták be a lelketlen emberkereskedők a naiv közel-keletieknek. (Ezt a figurát utoljára Bécs ostromának táján, 1683-84-ben játszották el az eltévedt török portyázók minden nyugatibb magyar várossal.)
A kellemesebb dolgok közé tartozik, hogy hazánkban továbbra is kiemelt fontosságot kap a korruptak, csalók, trükközők, tolvajok lekapcsolása, bekísérése, nyilvános felvezetése, az, hogy nálunk nem takarják el a pofázmányukat a tévében a csirkefogóknak, köztisztviseleti gazfickóknak és női bikáknak (!), a rendőröknek, csendőröknek, csak a maszkonléti mord férfiaknak. Az már kevesebb örömre ad okot, hogy alig melegednek meg a fogházi vackukon, máris visszakerülnek, és továbbra is azt űzik, amit addig, még a vagyonuktól sem fosztották meg őket. Szégyenérzet meg egy csöpp sem szorult beléjük. (Felmentette őket a pópa, meg a focitársadalom, pl. Gigi bácsit, a becsali-Becalit.)
És enyhülni látszik a hőség – midőn e sorokat pötyörészem, már beborult az ég felettünk, nem képletes értelemben –, szép hosszú őszi séták várnak reánk levélhullásban, gyümölcsérésben, borkészítésben és pálinkafőzésben, közüzemi számlákban és jövőkutató gondolatokban. (Mi lesz a télen, mennyivel csökken az áfa, és akkor minek megy fel az ára? Fölmegy-é a legény a fára, meggyfa tetejébe, lerázzaja kormányt, te meg babám szedjed a rózsás nyugtatót?)
