Kedves Barátaim!
Negyed évszázadnyi munkában eltöltött esztendő után jólesik megpihenni, szentelni egy napot az emlékezésnek, elűzni egy pillanatra a napi gondokat, modern életünk zaját.
Negyed évszázadnyi munkában eltöltött esztendő után jólesik megpihenni, szentelni egy napot az emlékezésnek, elűzni egy pillanatra a napi gondokat, modern életünk zaját. Egy negyed évszázad szinte szükséges is ahhoz, hogy egy orvos szüntelen tanulva, inaskodva, a gyakorlat gyötrelmei és örömei között kialakíthasson magának egy viszonylag stabil, jó szakmai közérzetet, amelyben benne van szakmai döntéseinek megalapozottsága, már-már beidegződött szkepticizmusa és már bizonyos játékosság is, mely megérteti vele, hogy miért nevezték elődeink az orvoslást ars medicinaenak. Önökben tehát mai orvostársadalmunk derékhadát üdvözlöm.
Mi mindnyájan, akik ezt a pályát választottuk, teljes életet élünk, számunkra lehetetlen csak úgy „átsiklani” az életen. Naponta találkozunk szenvedő emberekkel, és feladatunk az, hogy könnyítsünk az életükön – éreznünk kell, tudnunk kell, hogy ez magasztos feladat. A szenvedés életünk szerves része, minek értelmét, miértjét nekünk senki soha meg nem magyarázza. S bár mi csak statisztái vagyunk az életnek, közbeszólásunknak súlya van mégis a szenvedések enyhítésében, elhárításában. Jutalmunk pedig a beteg gyó-gyulása.
Volt alkalmuk tapasztalni, hogy az a tarisznyányi tudás, amellyel innen elindultak, mennyire nem elég. Szent-Györgyi Albert idézete jut eszembe arról, hogy mit mondott az 1920-as években a Harvard egyetem rektora a végző medikusoknak: „Sok mindent tanultak az elmúlt négy év alatt. Sajnos, amit Önöknek tanítottak, annak a fele téves, és nem tudjuk, hogy melyik fele”. Ez alighanem a betegségek természetének és a különféle gyógymódok hatékonyságának az értelmezésére vonatkozott, ma, ötven évvel később az ember reméli, hogy a felénél kevesebb – véli Szent-Györgyi. Mi pedig tegyük hozzá majdnem száz év múlva, ma bizonyosan sokkal kevesebb. De tanulnunk ma is szünet nélkül kell. Megfogalmazták nagyon régen: nincs szánalmasabb ember, mint az az orvos, aki robotként csak a rég betáplált információi alapján dolgozik, százszor elköveti ugyanazt a hibát, s végül azt nevezi tapasztalatnak. A mindennapokból említem csupán azt, hogy milyen nehéz ma eligazodni a gyógyszergyárak termékeinek dömpingjében, hogy elkerülhessük az alaposan át nem gondolt alkalmazásukat, a divatot. – A gyergyói atyafi a rendelőbe hozza feleségét, s azt mondja az orvosnak: írjon fel, doktor úr, az asszonynak akármilyen gyógyszert, mert a házban minden megvan – a külföldi rokonaink mindig felpakolva jönnek –, olyan is van, amihez még nem találták fel a betegséget.
Az orvoslás az emberi tevékenység egyik legnemesebb, legszebb, egész embert igénylő területe – végső soron életforma. Idézem Schopenhauer vélekedését az orvosról: a jogász látja az embert minden rosszaságában, a teológus minden butaságában, az orvos valamennyi gyengeségében. Igen, teljes embert igényel a medicina, és befolyásolja, magához szabja a gondolkozásunkat, ránevel arra, hogy mindenben a lényeget lássuk, s azt világosan, tömören tudjuk leírni, másoknak megmutatni. Nem véletlen, hogy a közismert regény- és drámaíró, Somerset Maugham – aki maga is orvos volt – ezt írja: nem ismerek írónak jobb iskolázást, mint pár évig az orvosi szakmát gyakorolni.
Viszontlátják egymást itt most régi barátok, közös emlékek hordozói. Kívánom, hogy jól érezzék magukat, a meghitt beszélgetések erőt adjanak a további munkájukhoz.
Végül – az egyetemről:
Idéznék néhány sort az 1990 júniusában végzettek életbe indulásának alkalmával mondott beszédemből: vegyenek búcsút az Alma Matertől bizakodással, hittel, hogy ennek a fellegvárnak meg kell maradnia újabb és újabb nemzedékek nevelésére, s már csak azért is, hogy tanítványait időnként visszavárja.
Csalódtam, Barátaim, keservesen csalódtam.
Dr. Nagy Attila
*Elhangzott 2012. szeptember 22-én, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen szervezett évfolyam-találkozón
