Mindenkinek megadatik egy történet a postáról, bárki elmesélhet egy hősi és vérbő anekdotát postásokról. A régebbi vásárhelyiek emlékezhetnek a vak postásra, aki nem tudni, miféle csoda folytán, de pontosan kihordta a címzetteknek a levelet, újságot, lapot.
Mindenkinek megadatik egy történet a postáról, bárki elmesélhet egy hősi és vérbő anekdotát postásokról. A régebbi vásárhelyiek emlékezhetnek a vak postásra, aki nem tudni, miféle csoda folytán, de pontosan kihordta a címzetteknek a levelet, újságot, lapot. Persze, akkor még városunk kicsiny és meghitt volt – ámbátor egy rettenetes háború és rendszerváltás után pihegett –, és a belvárosi körzetben lassan újra mindenki mindenkit ismert, ahogy a postás és a szeku is.
Ez a történet, amellyel elcsütörtökölöm az olvasót, távol kezdődik. Nagyon távol: egész pontosan Patagóniában. Igen, abban a Patagóniában, amelyet tanáraink oly szeretettel emlegettek, ha azt a fizikai és szellemi távolságot kívánták illusztrálni, amely a tanuló és a feladott leckeanyag visszamondott változata között tátongott, megüli az űrt. Nos, egy viszonylag közeli rokonom – másnak sok van, nekem a történelem szeszélye folytán kevés – Argentínába ment vakációzni New Yorkból. Patagónia vagy Tűzföld óriási vulkanikus hegyeit járták, majd betértek egy vidéki városka egyetlen postahivatalába, ahol 24 (sem több, sem kevesebb) képes levelezőlapot vásároltak. Megírták. Az argentin posta és az UPS direkt szabályai szerint felbélyegezték, a portó árát argentin nemzeti fizetőeszközben leszurkolták és megkönnyebbült szívvel feladták a világ négy sarkába, ugyanis, bár kevés közeli rokonunk van, annál több barátunk, ismerősünk, munkatársunk, ellenségünk. A képeslapok – mondjam, ne mondjam – nem érkeztek meg soha a megadott/felírt címre, holott mindenben szabályhoz alkalmazottak voltak. Előbb én jeleztem, hogy késik a beígért levlap, aztán mások is az USA-ból, Németországból, Izraelből, Kanadából. (Tehát csupa megbízható országból.) Gyanakszunk, hogy a derék és találékony argentin postás a bélyegek kedvéért küldte süllyesztőbe a lapokat, a postai díjjegyeket leáztatta, újraragasztózta és újfent eladta. Mint látható, másutt is vannak tehetséges, szorgalmas, találékony tisztviselők, nemcsak Ultra-, Extra- és Infraszilvániában.
Ám miközben az esetet taglaltuk a skájpon a viszonylag közeli, ám távol élő rokonommal, kiből nekem csak egy van, neki jutott eszébe, hogy kedvenc orosztanárnőnk, P. Pepi mesélte, hogy egyszer kazahsztáni száműzetése során (1940–1946) elvetődött R. városka (gorodcsik) egyik postásának lakására, ott pedig a szobákat képes levelezőlapokkal (kártyinki) vastagon kitapétázva látta. Kérdésére a postás zavartalanul jelentette ki, hogy gyűjtő, egyhangú életét csak a képes postai küldemények rendíthetik meg pozitívan. Minden lapot elvesz, elolvas. Megtart. Csak azokat a postai küldeményeket viszi ki a címzettekhez, amelyekben rossz hír áll, vagy a címzettekre nézve életmentő fontosságú információ lappang.
Ajánlom tehát, ne fecsegjünk írásban. Soha nem tudni, mikor akad egy bölcs postás, ki szavaink súlytanságáért megbüntet. Már ha Hivatalnak vagy Istennek hiszi magát.
