Ilyenkor, év elején a mérlegkészítés, az összegezés idejét éljük. Egy-egy fontosabb országos vagy helyi intézmény erre az eseményre meghívja a hivatalosságokat, partnereit, a társintézmények vezetőit.
Ilyenkor, év elején a mérlegkészítés, az összegezés idejét éljük. Egy-egy fontosabb országos vagy helyi intézmény erre az eseményre meghívja a hivatalosságokat, partnereit, a társintézmények vezetőit. Akik az amúgy is hosszan tartó számbavétel után olyan locsogással-fecsegéssel „örvendeztetik meg” a hallgatóságot, aminek soha nem akar vége szakadni. Az alkalmi szónokok némelyike úgy belehajszolja magát egy-egy témába, hogy adott pillanatban már maga sem tudja, hol kellene folytatnia, s összevissza kapdos az elgurult gondolatgombolyagok szálai után. Holott, akinek nincs mondanivalója, vagy nem volt ideje átgondolni azt, amit szeretne megosztani másokkal, jobb lenne, ha egy-két udvarias mondattal elhárítaná a hozzászólás lehetőségét. Sokkal nagyobb sikere lenne.
Egy másik helyi sajátosság (gondolom, nem kell különösebben részletezni, ki vezette be), hogy a szónok alpári, szitkozódó, sértegető kifejezésekkel akarja felhívni magára a hallgatóság figyelmét. Amitől annyira közönségessé válik a szereplése, hogy a jó gondolatok is orra esnek a könnyedén odavetett közönséges, sértő kifejezések tömkelegében. Bár a sértettek méltóságon alulinak tartják észrevenni a személyük ellen indított támadásokat, néha mégiscsak „reagálni” kellene. Mert egy komoly közönség előtt mondott beszédben semmi keresnivalója nincs annak például, hogy semmirekellőnek, csavargónak nevezzék azokat, akik kerékpársávot szeretnének megyeszékhelyünk központjában. Mivel magam is közéjük tartozom, felháborított ez a megnevezés, ahogy esetleg másokat is a közönségből. És a magyarságot sem kellene egy kalap alá véve sértegetni, ha egyéb mondanivalója nem akad egy másik hozzászólónak. Még akkor sem, ha manapság látható módon már minden közszereplő a többség soraiból kerül ki, hogy vezessen minket.
A középszerűség, a komolyabb műveltség hiánya a mai politikusokat, szónokokat, vezetőket sajnálatos módon mentesíti attól, hogy a közéleti szóbeliség általános szabályainak eleget tegyenek, holott azokat már az ókori görögök kidolgozták. Az ékesszólás antik mestereit az ókori demokráciákban elhajtották volna az agoráról, ha nem a retorika általános szabályai szerint építik fel beszédüket. Ebben a beszéd tárgyának megjelölése mellett kötelező volt felkelteni az érdeklődést, megnyerni a hallgatóság jóindulatát, majd korrekt módon bemutatni a témát, bizonyítani annak fontosságát, s szakszerűen cáfolva az ellenfél érveit, a mondottak összefoglalásával zárni a beszédet. Mindezt érthetően, helyesen, tisztán artikulálva.
Mert a szó eszköz és fegyver lehet azok kezében, akiknek megadatott a lehetőség, hogy éljenek vele Az ókori példánál maradva Demoszthenésznek, a nagy politikus szónoknak sikerült elérnie, hogy az, ókori Athén szembeszálljon Makedóniával. Erre a szintre azonban sok gyakorlással jutott el, miközben beszédhibáját kijavítandó kavicsokat tett a nyelve alá. A módszer ma is ajánlatos lenne az összevissza fecsegő, tartás nélküli politikusok, kisebb-nagyobb vezetők számára, hogy megcsörrenjenek a kavicsok, ha valótlan dolgokat próbálnak „megetetni” velünk.
