Katalóguson innen, katalóguson túl

Beszélgetés Petrányi Zsolt művészettörténésszel, Részegh Botond marosvásárhelyi kiállításának kurátorával

– Már többedszer rendeztünk Botonddal együtt egyéni kiállítást, és ő a távolban levő helyszínekről mindig küld nekem felvételeket. De én ezekben nem hiszek, mert teljesen más az, amikor az ember a maga valójában megy be ezekbe a terekbe. Ezeknek a hangulatát a videó vagy a kép nem tudja visszaadni. Így volt itt is. Egy nappal később érkeztem ide, mint Botond, ő már kicsomagolta a képeit, és várt rám, hogy megbeszéljük az elrendezést. A helynek itt az a karaktere, hogy a termek nem nagyok, és egymásba fűződnek, ez pedig egyből meghatározta azt, hogy a képeket csoportosítani kell, és úgy vezetni a termeken keresztül a nézőket. Ehhez igazodtunk, az elrendezésnek pedig színbeli, kompozíciós érvei voltak, olyan értelemben, hogy az összetartozó alkotások együtt legyenek. De az is előfordul, és nem is baj, hogy átfedésben is vannak különböző motívumok.

– A méretek is lehetővé teszik ezt a játékot.

– És ami még külön érdekesség, hogy az ember nem tudja előre, hogy hol a bejárat, és hol a kijárat, melyik ajtón megy be először a néző. Először mi úgy készültünk, hogy a bejáratnál lesz egy bevezető szöveg, azt a látogató elolvassa, tájékozódik, majd végignézi a kiállítást. De mivel egymástól távol van a két teremvég, és előfordulhat, hogy egyesek itt, mások meg amott kezdik a látogatást, úgy döntöttünk, hogy minden teremben legyen egy-egy bekezdés, ami a Botond munkásságát egy kicsit jobban körülírja. Nem akartuk magára hagyni a nézőt, minden teremben találkozhat valami fogódzóval, kommentárral. Nincsenek képcédulák, nincsenek címek, viszont eligazíthatja a szemlélődőt egy észrevétel, egy gondolat.

– Az a benyomásom, hogy időrendi logikát sem követtek.

– Nincs időrendi eligazítás, de van valami más. Mert a néző, magamat is beleértve, mindig vár valamilyen kapaszkodóra, amire támaszkodhat. Már abban is lát valamit, ha az van kiírva a munkára, hogy Cím nélkül. Ha nincs semmi, akkor elbizonytalanodik. A mai világban már mindenhol megjelenik valamilyen kommentár. Akár híreket, akár reklámokat nézünk, azokat valamiféle kommentárszerűség kíséri. Ha nincs semmi, az ember teljesen elbizonytalanodik. Mi kiváltságos helyzetben vagyunk abból a szempontból, hogy kortárs művészettel foglalkozom, művészettörténész vagyok, rendszeresen rendezek kiállítást, Botond mint művész rengeteget kommunikál más művészekkel, nekünk tehát rendben van, ha valahol csak a képek vannak, azokból kiindulva fogalmazzuk meg magunknak, hogy mit adnak át nekünk. De én úgy érzem, nem szabad az ebben annyira nem járatos tárlatlátogatót magára hagyni. Segítenünk kell, hogy közelebb kerüljön a kortárs művészethez, ez esetben Részegh Botond művészetéhez.

– És ha most arra kérnélek, hogy az itt látottak alapján Részegh Botond művészetét jellemezd ilyen kommentárszerűen, akkor mit mondanál?

–Azt mondanám, hogy Részegh Botond művészete szinte a kezdetektől fogva az emberekkel, az emberi viszonyokkal foglalkozik. Erre kitalált egy nagyon leegyszerűsítő és nagyon egyedi rajzi világot, aminek az az érdekessége és jellemzője, hogy az embereket nem mint karaktereket mutatja meg, hanem olyan lényekként, akik testbeszédet folytatnak. Az ő képein rendszerint nem egyedül vannak ezek az emberalakok, hanem ketten-hárman, és ezáltal rögtön emberi viszonyokat írnak le. A testtartásukkal, összegabalyodásukkal, az elválásukkal mindig pszichológiai állapotokat jellemeznek, és ez az, ami végigfut az egész művészetén, ennek a karakterét láthatjuk ezen a kiállításon is. Botondnak az is egy nagyon erős kézjegye, hogy ezeket az alakokat szinte csak egy fekete körvonallal, rajzosan jeleníti meg. Ami újdonság ezen a kiállításon a korábbiakhoz képest, az az, hogy ezekhez a nagyon expresszív, szuggesztív rajzokhoz kerül egy viszonyítási rendszer, ami egyfelől olyan, mintha egy horizontvonal lenne, egy vízszintes, illetve egy függőleges, ami ezeket az alakokat rögtön egy világba helyezi. Egy tájba, egy épület mellé, egy oszlop elé, oszlop mögé, és ettől a világba helyezéstől egy kicsit közelíti a mi világunkhoz. Közelíti ahhoz, hogy megértsük, ezek az alakok a mi saját viszonyainkat mutatják meg, ezek az alakok valójában mi vagyunk, a mi életünket ábrázolja Botond, csak ilyen áttételes módon. Ami olyan újdonság a kiállításon, amit a néző nem vesz észre azonnal, az az, hogy a művész elkezdett kísérletezni a keretekkel. A képkeret a művészet történetében mindig egy ilyen elválasztó valami volt, ami letakarja a kép szélét, vagy elválasztja a kép világát a külvilágtól. Botond megszakítja a kereteket, réseket hagy, vagy van, ahol elhagyja a kép nagyobb részéből. Ő úgy fogalmaz erről, hogy megnyitja. Ezzel pedig a képeket egy kicsit tárgyszerűvé is teszi. Szokatlan ez a dizájn, szokatlan ez a megoldás. Tehát tényleg több új elem jelentkezik ezen a kiállításon, de nagyon jól áttekinti azt, amivel Részegh Botond foglalkozik.

– És a szín? Az érzelmi ráhatás érdekében jelenik itt meg?

– Igen. Egyébként nagyon érdekes a kérdés, mert amióta a művészetekben színezés van, a színhez kettősség kapcsolódik. A középkorban azokat a színeket használták, amik rendelkezésre álltak, de ahogy a művészet fejlődött, a szín egyre inkább érzelmek vagy hangulatok közvetítőjévé vált. Botond esetében viszont elég széles a skála. Van, amikor nagyon harsány, van, amikor visszafogott, de ami nagyon jellemző rá, az az, hogy mindig nagyon kevés színt használ, és ezzel a kevés színnel próbálja közvetíteni azt, amit az alakok érzelmileg képviselnek.