A háznak lelke van – hallottam néhány nappal ezelőtt egy könyvbemutatón. Ott hangzott el, a könyv szerzője állította teljes bizonyossággal és hitelesen.
A háznak lelke van – hallottam néhány nappal ezelőtt egy könyvbemutatón. Ott hangzott el, a könyv szerzője állította teljes bizonyossággal és hitelesen. Természetesen a családi házak rendelkeznek ezzel a különleges, eléggé nem becsült privilégiummal. A lélek vonz, a lélek emlékezik és emlékeztet, a ház lelke sóhajtozik a régi lakók, az építtető után, visszhangzanak még a falak mélyén a gyermekkiáltások, a felszabadult öröm, apa hazatérése a háborúból, anya hazahozza kistestvérünket a szülészetről, apáért hajnalban jött duba csikorgó fékje... na és a karácsonyi ajándékbontás közben hallatott sikolyok, a réges-régen kihűlt boldogság hangjai.
Tudták ezt poéták és elbeszélők, örök nosztalgikusok, emlékezők, a házat bontók hallották a sikolyokat, de soha nem merték elmondani, csak amikor este hazaértek, valahogy szorosabban ölelték magukhoz a gyereket, aki pedig már futott volna, mert új rajzfilm megy a tévében, mert várja levelezőpartnere a számítógép képernyőjének másik csalfa oldalán, és csak évek múlva kérdi meg hirtelen felébredve, mi volt ez, apa? Ha még van kitől megkérdezni. Mert apa biztos emlékszik erre a szorosabb ölelésre.
A háznak lelke van. Biztosan így kell lennie, hiszen a lebontott régi házakat, a hiányzó szobákat és bútorokat, a kiálló éles komódsarkot, ahová egyszer beütöttük a fejünket, még a fényképek sem képesek visszaadni. Elvették, elcsomagolták, kiárusították őket.
Lélekrablás történt, mondhatnók, uraim és hölgyeim!
És akkor mindjárt előjön a kérdés: van-e a tömbházaknak lelke? Meglelkesíthető a rusnya, szépecske, egyenruhába öltöztetett, összevissza alakított belső terek blokkja, ahol a városlakók többsége ma él? Mert a házát lebontották, mert maga költözött oda jószerivel, önként és reménykedve, mert amikor ide jött, családjának fedél kellett a feje fölé, hát befizetett egyre, és huszonévig törlesztette a részleteket. Annak a lakásnak is van, lesz lelke – ki tudja mitől és mikor –, ahová nem férnek be a régi bútorok, a nagyszekrény magasabb, mint a szabványos belmagasság, elfoglalja a fél szobát, a régi ágy szétesett költözés közben, nincs kárpitos, aki újratöltené a nagypapi foteljét, a konyhabútor röhögtetően ócska, de ragaszkodnánk hozzá, ha akkora konyhánk lenne, mint a régi, elhagyott, az egykori, az otthoni otthonban...
Nem folytatom, hiszen ismered a kifogásokat, magad is átélted, ha költözködtél, beköltöztél, újrarendezted a házat, és rájöttél, nem férnek el a könyvek a könyvespolcon, új állványokat kell csináltatni, ki kell cserélni a konyhabútort lehetőleg márványlaposra, ha futja rá a keretből. A fürdőszobába más tükröt, szebb kagylót, zuhanytálat...
Bíznunk kell abban, hogy a tömbházi lakásoknak van lelke. Készül, megterem itt is a lélek. Rajtunk áll. Hiszen mi vagyunk az első foglalók vagy a blokklakók második nemzedéke. Bennünket fog tükrözni az otthon az utódok előtt. (Ők majd ide vágynak vissza?) Ha ezt tekintjük saját életünk véges/végleges/végzetes (?) otthonának, vajon nem válunk árulóvá a régi házzal szemben? Tekintsd, javasolom, saját szigetnek a város óceánjában. Nem átmenetnek két száműzetés között.
Elvégre – védekezik a boldogulni vágyó és tudó blokklakó – a 18/19. század városi és vidéki embe-rének ugyanolyan idegen és visszataszító volt a ma óriási irodalommal rendelkező bérház, bérpalota Párizsban, Bécsben, Prágában, Budapesten vagy Berlinben. Gondolj csak Krúdyra, Örkény Istvánra, Kányádi Sándorra, Jékely Zoltánra, Mándy Ivánra vagy a másik Ivánra, akit egyszer Vásárhelyen is hallhattál, hiszen itt volt egy réges-régi könyvvásáron, Bacher Iván prózájára. Ők már a bérpaloták dalnokai is voltak.
