Kapuban
2018-08-20 16:31:26
- Nagy Székely Ildikó
A vendéget talán csak álmában látó öreg ház beteg madárként húzza meg magát a Küküllő menti falu takaros portáinak sorában.
A vendéget talán csak álmában látó öreg ház beteg madárként húzza meg magát a Küküllő menti falu takaros portáinak sorában. Kopogtatásunkra réveteg tekintetű, szőke fiatalember jön elő, izmos testén angol feliratú póló, kezében mobiltelefon (bizonyára okostelefon).
– Nincs itthon édesanyám – mondja, aztán már indulna is vissza az idegenek elől menedéket nyújtó szobába. Mondjuk neki, hogy meg volt beszélve a találkozás, erre mégis úgy dönt, hogy ameddig kell, elviseli a társaságunkat.
A család történetét a helyi lelkipásztortól ismerem. A kapuban álldogáló 19 éves fiúnak egy lány ikertestvére, egypár évvel idősebb nővére és egy kicsivel fiatalabb húga van. Szülei évekkel ezelőtt egy rokon gyermeket is magukhoz vettek, ő még csak hatéves, az ősszel kezdi az iskolát. A családfő útépítő munkásként dolgozik, felesége alkalmi munkákat vállal.
A héttagúvá nőtt család mindig is nehezen boldogult a mindennapokban, volt, amikor a felgyűlt adósságok miatt az otthonukból is majdnem kilakoltatták őket. Akkor a lelkész gyűjtést próbált szervezni a költségek fedezésére, de az egyébként segítőkész faluközösség elzárkózott az adakozástól. Hogy miért, ők tudják, mi csak feltételezhetünk, megsejthetünk valamit abból, ami egy családot ellenszenvessé, nem „odaillővé” tehet a környezete számára. De ezeket a feltételezéseket a további bonyodalmak elkerülése végett jobb megtartani magunknak. Mindenesetre, amint az ilyenkor lenni szokott, az elutasító tömegből végül mégis előkerült a segítő szándék. A bajbajutottakat egy idősebb házaspár szánta meg, nekik köszönhetően maradt fedél a fejük fölött. Az elmúlt nehézségekről jobbnak láttam nem faggatni az amúgy is zárkózott fiatalt. Inkább a jelenről, jövőről érdeklődtem.
– Dolgozol valahol?
– Igen, februártól egy ismert útépítő cégnél alkalmaztak. Radnóton van a santier (sz.m.: építőtelep), oda visznek ki mindennap. Ma délután fogorvoshoz megyek, azért maradtam itthon.
– Korábban mivel foglalkoztál?
– Napszámban dolgoztam, főleg a törökbúzaszedésnél.
– Melyik munka volt nehezebb: az útépítői vagy a napszám?
– Egyik sem.
– Az iskolában hány osztályt végeztél el?
– Nyolcat. Az ikertestvérem tizenegyedikes, a húgom tizenkettedikes. A nővérem Dicsőben (Dicsőszentmártonban), a kábelgyárban dolgozik.
– A szabadidődet mivel töltöd?
– Találkozunk a barátokkal, beszélgetünk, sétálgatunk erre-arra. Néha Marosvásárhelyre is bemegyünk, iszunk egy üdítőt, vendéglőzünk.
– Emlékszel arra, melyik volt életed eddigi legszebb napja?
– Nem, nem emlékszem.
– És a legszomorúbb?
– Arra sem. Egyszer a két nagyobbik testvérem játék közben beesett a kútba. Én három-négy éves lehettem, de ők is kicsik voltak még akkoriban. Derékig ért nekik a víz, így nem lett nagy bajuk, inkább csak megijedtek. Egy ember segített kihúzni őket. Ez az emlékem maradt csak meg élénkebben a régebbi időkből.
– Van valamilyen elképzelésed arról, hogyan lenne jó élni később, tíz-húsz év múlva? Szeretnél esetleg családot?
– Ilyesmin még nem gondolkoztam.
– Valamilyen nagyobb kívánságod sincs?
– Nincs, most nincs. Megvan nekem minden, ami kell.
Zavart toporgása jelezte, hogy lassan be kellene fejezni a beszélgetést. Amikor elköszöntem, alig észrevehetően biccentett. Viszontlátásra – mormogta, aztán indult is befelé a házba. Az öreg ház újra elszenderült. Szürke ablakai némán meredtek az utcára, mint a nyitott szemmel alvó, aki álmát öntudatlanul is megmutatná mindenkinek.
