Gergely István plakettje - Fotó: Nagy Tibor
Valami nagy megilletődöttség
szokott erőt venni rajtam,
valahányszor ott járok a szalontai
Arany János-múzeumban.
Már maga a Csonkatorony
iránt való tiszteletem
akkora, hogy jó félnapi
izgalomnak elég nekem.
S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam
mégis fejem, ma sem tudom...
Megírom, de az az öreg múzeum-őr
azért meg ne haragudjon.
Böngészgettem a megsárgult
emlékek közt áhitattal.
De sokszor pirított reám
már eddig is az a nehány
üveggel borított asztal.
De most...
(talán mert csak magam voltam)
minden elfogódottságtól
egészen megszabadultam.
Úgy járkáltam, mint valami,
engedtessék e szó: rokon.
S derültem a bécsiesen fogalmazott
finom báli meghívókon.
Vajon ment-e el a bálba,
s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,
ékkövekkel cicomázva ment-e véle
a jó tekintetes asszony?
S hogy érezhette ott magát
a sok fényes udvaronc közt,
ő, aki még valamikor
cédulát írt Csegi Mihály
hátulsó jobb lábra kesely,
fekete mén-csikajáról?
Ott az írás a többi közt,
megfakult már – negyvenhétből datálódik.
Olyan gonddal s szép magyarul
írta azt is, mint a Toldit.
Erről az jutott eszembe,
be megtisztulna a líra:
egyik-másik kollégám ha versek helyett
marhacédulákat írna.
Tudom, nem volt illedelmes
e gondolat s helyhez méltó.
De, amint már említettem, lehullt rólam
akkor minden illem-béklyó.
Szinte ugráltam a lépcsőn,
önmagammal kötekedve.
Nőttön-nőtt a kedvem s véle
bátorságom emeletről emeletre.
S hogy fölértem legfölülre,
hol a bútorai élnek,
alig tudtam ellenállni
egy kísértő párnás széknek.
S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?
Föl kellene próbálni... föl!
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha...
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.
Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.
1955
