Furcsa istenteremtménye a politikus. Mintha nem mindennapi emberből „faragták” volna. Mintha rá nem lennének érvényesek az írott vagy íratlan törvények, a hétköznapi emberek által fontosnak tartott erkölcsi mércék, a normális, kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok.
Furcsa istenteremtménye a politikus. Mintha nem mindennapi emberből „faragták” volna. Mintha rá nem lennének érvényesek az írott vagy íratlan törvények, a hétköznapi emberek által fontosnak tartott erkölcsi mércék, a normális, kölcsönös tiszteleten alapuló emberi kapcsolatok. A pillanatnyi érdekeknek megfelelően szempillantás alatt változnak az „elvei”, politikai színezete, jobb- vagy baloldalisága. Talán még mindig azok a legtisztességesebbek, akik (bal- vagy jobb-) „középnek” vallják magukat. Legalább nem árulnak zsákbamacskát: hiszen, aki középen van, könnyebben fordulhat akár jobbra, akár balra.
Nem hiszem, hogy konkrét példákra lenne szükség, elég ha az államelnök és a kormányfő kapcsolatát nézzük, vagy – ami még sokkal relevánsabb – a két évvel ezelőtt Szociálliberális Unió néven létrejött szövetség társelnökeinek kapcsolatát, akik a „viszony” elején sülve-főve együtt voltak, a nagyobb rendezvényeken összebújva súgtak-búgtak, nevetgéltek, az egekig magasztalták egymást. Mára pedig a szerelem gyűlöletre váltott, pont az ellenkezőjét „vallják”, persze sokkal alpáribb nyelvezettel, mint korábban.
Nincs ez másként közelebbi tájainkon sem. Két nappal ezelőtt olyan szép, harmonikus egyetértésben ült egymás mellett az elmúlt napokban létrejött Keresztény-Liberális Szövetség két Maros megyei társelnöke, hogy öröm volt nézni. Mintha egész eddigi életüket kéz a kézben, a legnagyobb szeretetben töltötték volna, és nem tölthetnénk meg akár köteteket azokkal a szitkozódásokkal, sárdobálásokkal, amelyekkel egymást „becézték” az elmúlt években. Bár egy-két héttel ezelőtt egyikük még nemzeti liberális volt, a másikuk pedig demokrata-liberális, és esküdt ellenségei egymásnak, most a legteljesebb egyetértésben, néha egymásra mosolyogva adták elő, hogy minden erejükkel azon lesznek, hogy az elnöki bársonyszékbe segítsék a szövetség által megnevezett közös jelöltet, holott eddig mind a liberálisoknak, mind a demokratáknak megvolt a maga szimpátiája.
Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mennyire kaméleontermészetűek a politikusok. Egyik nap besározzák egymást, másnap, ha a konjunktúra úgy kívánja, ugyanoda nyomják a csattanós puszikat.
A két nappal ezelőtti politikusi „színeváltozás” olyan szempontból is érdekes, hogy a közös jelölt „kisebbségi”, ami eddigi, nyilvánosan felvállalt felfogásukban halálos bűnnek számított, és heves ellenállást váltott ki megyeszinten, lett légyen szó kormánybiztosi, megyei tanácselnöki vagy városi polgármesteri posztról. Igaz, ezekben az esetekben kizárólag magyarokról beszéltek, a mostani „közös” jelölt meg német nemzetiségű. Az RMDSZ első államelnökjelöltje annak idején azt mondta, akkor lesz magyar elnöke Romániának, amikor Amerikában négert választanak ebbe a tisztségbe. Akkor jó poénnak tűnt, de azóta megtörtént a csoda a tengerentúl, és a fekete elnök már a második mandátumát tölti a Fehér Házban. Meglehet, most történik meg nálunk a csoda? És ha nem is magyar, de „más” lesz az elnök?
Addig még sokszor megtapasztaljuk a politikusok kaméleontermészetét.
