A közönségből közösség lesz

Az öreg hölgy látogatására készült a Tompa Miklós Társulat: május 26-án került sor a 2016-2017-es évad utolsó nagytermi premierjére. A 20. század közepén aktív svájci drámaíró eredetileg tragikus komédiaként meghatározott művének színpadra állítását Mohácsi János jegyzi, aki a tavalyi évadban tette tiszteletét először Marosvásárhelyen Az üvegcipő című előadás rendezőjeként. A főpróbahéten kelt beszélgetésen szó esett arról, hogy hogyan választ szöveget, mi történik vele a próbák alatt, miért jó a sok ember a színházban (színpadon és nézőtéren is), és közben az is elhangzik, hogy a színház leginkább a szerelemhez hasonlít.  Az alkotók az egyszerűség kedvéért a produkciót Öreg hölgy néven emlegetik, így teszünk most is. 

 

– Másodjára jársz Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulatnál, minek köszönhető, hogy visszatértél?

– A meghívásnak. Előző alkalommal jól dolgoztunk a társulattal, hát miért ne dolgoznánk most is jól? Arról, hogy ők mit éreznek, nem tudok nyilatkozni, de nekem az az érzésem, hogy jól működünk együtt. 

– A szöveg a te választásod volt? Volt esetleg más opciód is Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásán kívül?

– Igen, én választottam, és el kell mondjam, hogy nagyon komoly versenytársa volt, mégpedig Katona József Bánk bánja, de végül nem az utóbbi nyert. Ez kémia kérdése, aminek része az is, hogy éppen mit gondolok a társulatról: melyik darabbal rezonálnának jobban. Nincs racionális oka a darabválasztásaimnak. Leginkább a szerelemhez tudnám hasonlítani. Lehet viszont, hogy jobban jártam volna a Bánk bánnal, mert kevesebb szereplő van benne. 

– Az Öreg hölgynek két markáns főszereplője is van. Ezek szerint már előre megvoltak a főszereplőid is? 

– Igazából nagyon sokáig a Bánk bánról tárgyaltunk, de aztán jött a „megvilágosodás”. Berekméri Katusban és Kilyén Laciban biztos voltam. Emiatt is döntöttem végül az Öreg hölgy mellett. Már régóta „szaglászom” ezt a darabot. Az első rendezéseim között volt egy másik Dürrenmatt-darab, A nagy Romulus [kaposvári Csiky Gergely Színház, 1991], amit biztos, hogy meg fogok csinálni még egyszer. Az Öreg hölgy azóta ott van a fejemben, márpedig ez nem most volt. Egyébként sok gond van vele. Abban a formájában, ahogy Dürrenmatt megírta, nem nagyon lehet színpadra tenni, mert helyenként rettentő poros vagy éppen szájbarágó. Ugyanakkor az alapproblematikája, a kérdésfölvetése annyira erős, mint egy véres, antik görög drámáé. Igyekeztünk enyhíteni a didaxis élét, több szereplőt vonultattunk a színpadra, olyanokat is, akik Dürrenmattnál nem jelennek meg, pedig nem szűkölködik szereplőkben. 

– Az előadásaidhoz választott drámák rendszerint alapanyagul szolgálnak, és Mohácsi István állandó dramaturg munkatársaddal folyamatos átírásoknak, változtatásoknak vetitek alá – a próbafolyamat alatt, menet közben is. Ez a bizonyos „porosság” indokolja a drasztikus beavatkozásokat?

– A saját szövegeimet sem tekintem szentnek. Az a fontos, ami a próbán jól áll a társulatnak. Az a mérvadó, hogy minél hatékonyabb, minél tömörebb legyen a szöveg. Akkor is, ha sokat beszélnek, ne csupán csacsogás legyen a színpadon, hanem a legeldugottabb megszólalásnak is háttere, közölnivalója legyen. Ezenkívül meg persze vannak olyan mondatok, amiket ma már nem lehet elmondani. Ha erre most azt mondjuk, hogy durván beavatkoztunk, akkor képzeld el, mi történne a Bánk bánnal. Azt már most biztosan tudom állítani, hogy kiirtanám belőle a jambust, mondhatóvá tenném a szöveget, behoznék új szereplőket, és egyetlen éjszakába tömöríteném a dráma borzalmasan hosszú idejét. Szóval, ahhoz képest, most egy nagyon finom ráncfelvarrás történt. 

– Hasonlóan népes szereposztással (harminckét nevesített szereplővel) dolgozol, mint tavaly Az üvegcipőben. Mi indokolja azt, hogy előszeretettel használsz több szereplőt, mint amit a dráma előirányoz? Szereted, ha sok ember van a színpadon? 

– Ebben az esetben azt a kérdést kell föltennem, hogy egy kb. öt-tíz ezer fős kisvárost hány ember tud színpadon megjeleníteni. Elég-e, ha nyolcan vannak, vagy jobb, ha tizenketten. De az is lehet, hogy néggyel is meg lehet oldani. A több ember a színpadon – persze, ha mindvégig életben tudod tartani őket – jobban képes jellemezni egy tömeget, mint a kevesebb. Azt a jellegzetesen magyar nyelvű várost és lakosságát, amit Dürrenmatt nyomán rajzoltunk meg ebben az előadásban, nem tudom jellemezni azzal az öt polgárral, akit a szerző beleírt a darabba. Egészen egyszerűen kevés. Persze tudom, hogy magammal babrálok ki, mert minden színpadra belépő ember exponenciálisan emészti a próbaidőt. Mindenkit mindenkivel viszonyba kell hozni, ezért sok embernek sokszorosan több próbaidő szükséges. Úgyhogy ennek megvan a rossz oldala is. Ugyanakkor amikor egyszer Kaposváron dolgoztam, negyven prózai szereplő volt a darabban, és bizony mind meg is szólaltak, büszke voltam arra, hogy ennyi embert egyszerre a „levegőben tudok tartani”. Ahhoz képest végül is most kevesebben vagyunk. A társulat nem gyakorlott ebben a fajta munkában, ezért nagyon sok munkát és brutális koncentrációt igényel. 

– Egy régebbi interjúdban mondtad [magyarnarancs.hu, 2012], hogy nem használsz olyan nyelvet, hogy ne lehessen érteni, és hogy általában szeretni szokták az előadásaidat, mind a szakma, mind pedig a közönség. Ezt Az üvegcipő is igazolja, hiszen mindig telt házzal megy, és nagyon kedvelt a vásárhelyi közönség körében. Minek köszöhető szerinted ez? Nyílt célod az, hogy minél szélesebb körben legyen befogadható az, amit csinálsz?

– A színház a közönségnek készül. Akkor dolgozom jól, ha a kelleténél jobban nem osztom meg a közönséget. Biztos, hogy mindig van olyan egy előadásban, ami valakinek nem tetszik. A legnagyobb sikerű előadásaimon is állt fel néző és vágta be döngve a nézőtér ajtaját, mert nem értett egyet azzal, amit látott. Ez helyes. De lehetetlennek tartom azt, hogy ne a közönség nagy részének szóljon. Nem szeretem, amire azt mondjuk: ez azért művészi, mert kevesen nézik. Én azt szeretem, ha sokan nézik, még ha stúdiótérről is van szó. A sok emberből nagy közönség lesz. Ha jól megy minden a színpadon, akkor a közönségből közösség lesz egy estére, ami döbbenetes élmény tud lenni mind a nézőknek, mind a színészeknek. Szikra gyúl ki a nézőtér és a színpad között, ami mind a kettőnek jót tesz. Ezért szeretem a sok embert a színházban. Ez amúgy drámaelméleti probléma is. A manapság „elborított szobrú” Lukács György hajszálpontosan leírja a modern drámáról szóló könyvének előszavában, hogy miért kell a színháznak sok ember. Az, amit kevés embernek játszanak, nem színház. A színház a közösség művészete. 

Keresztes Franciska