Arany János és Nagyszalonta… Orth István képe a Bernády Házban nyílt kiállításon
Ha örülök, és bennem az öröm
egembe nyúl, és végre nem töröm
magam agyon saját magammal,
s egy furcsa hang vadul magasztal;
ha sebződöm, és bennem a sebek
latrok, fohászok, tövisek, szegek,
fennhéjázó, furdaló fájdalom,
és magamat, a semmit láthatom;
ha veled vagyok, és a szerelem
nem árul el, mindig segít nekem,
csitít, biztat, nevet és sír velem,
és amit mond, nem mondja, csak nekem;
ha lyányom hív, és megint nem tudom,
ha ébren lennék, hogyan alhatom,
mit vétettem, ha folyton igyekeztem,
nem tudtam jobban, mint ahogy szerettem;
ha azt teszem, amit tennem kell, s a világ
kinyílik, mint egy különös virág,
ma szirom ölel, holnap tüske szúr,
tegnap még hívott, mára megvadul –
én mindig verset írok-olvasok,
vers nélkül én mindig nem-én vagyok,
csak a szemét tolakszik kifelé,
a többiek döbbent szeme elé;
a költészet nekem nem lágy kenőcs,
hogy kenegessem magam délelőtt,
sem étel, amit magamhoz veszek,
aztán megint órákig nem eszek:
a költészet nekem a levegő,
egy fáradhatatlan Isten-vevő,
Isten-adó, mi megtart életemben,
és megőriz a furcsa félelemben,
minden, amire nem lehet magyarázat,
ami magamból önmagamba rázhat.
