Miközben érdeklődve (szurkolóként) vagy már unottan, nyűgösen (kevésbé szerencsés családtagok) követjük a labdarúgó-világbajnokság élő közvetítéseit, nekünk, korosabb magyaroknak bizony még ma is belesajdul a szívünk, amikor a naptár július negyedikére ugrik.
Miközben érdeklődve (szurkolóként) vagy már unottan, nyűgösen (kevésbé szerencsés családtagok) követjük a labdarúgó-világbajnokság élő közvetítéseit, nekünk, korosabb magyaroknak bizony még ma is belesajdul a szívünk, amikor a naptár július negyedikére ugrik. Hatvan esztendővel ezelőtt az akkor még Nyugat-Németország néven szereplő csapat ellen veszítette el az egykori magyar aranycsapat a világbajnoki döntőt, és egyúttal közel négy éven át tartó veretlenségi sorozatának is a végére ért.
Talán nem érdektelen felemlegetni, hogy akkoriban ezt a kudarcot év végén, a rádiókabaréban a humoristák a mohácsi vészhez hasonlították. Töredékekre emlékszem, de az gyerekként is megragadt bennem, hogy Tomori fővezért jó csatárnak nevezték, de sajnos lövései nem sikerültek. II. Lajos magyar király pedig úgy szerepelt a tréfában, hogy Lajos kettő, akinek ugyan volt néhány szép csele, sajnos az utolsó cselébe (értsd: a Csele-patak vizébe…) belefulladt. Mai ésszel fel nem fogható, hogy akkoriban senki nem tiltakozott azért, hogy – úgymond – a műsor szerkesztői „meggyalázták” a magyar történelmet. Pedig dúlt akkoriban a cenzúra. Kíváncsi lennék, most milyen tiltakozásözönt váltana ki egy hasonló kifigurázása némely történelmi eseményünknek? Nem másért, de manapság a magyar labdarúgás mint fogalom üres halmaz, és ezen nem segít az sem, hogy valóban gyönyörű és minden igényt kielégítő stadionok épülnek. Minden rosszmájúság nélkül írom le: örvendek annak, hogy a labdarúgás alépítménye ilyen ütemben és minőségben javul, de valamit nagyon rosszul csinálnak az arra hivatottak, ha már Málta fél-amatőr csapatai is lefutballozzák a legnevesebb, legnagyobb múltra és dicsőségre visszatekintő Ferencváros és a vidéki fellegvár Diósgyőr csapatait. A válogatott kínszenvedéséről pedig inkább semmit sem írnék, elég bajunk lesz az ősszel, amikor már nem Kazahsztán és Albánia ellen kell tétre menő mérkőzést játszani. Az októberi, bukaresti meccset illetően pedig már most kiüt rajtam a hideg veríték.
Nem is tudom, miért jut eszembe, de elgondolkodtam az utóbbi időben azon, mennyi és milyen furcsa nevű hatóságok igazgatják (vagy inkább bonyolítják?) az életünket ebben a modern korban. Emlékszem, egykoron elég volt egy néhány betűs rövidítés ahhoz, hogy mindenki értse, miről, milyen hatáskört ellátó hatóságról van szó. Jó, nem a kommunista pártról (PCR) szóltunk, mert az egyértelmű volt, hogy minden hatóság mögött ott áll. De tudtuk, ügyes-bajos dolgaink intézéséért hova, kihez, mihez kell fordulnunk. Egyszerűbb világ volt, de mielőtt a kedves olvasó azt gondolná, hogy visszasírom, netán lekommunistázna ezekért a szavakért, elárulom: igenis tagja voltam az egykori állampártnak, de azt a világot a mi generációnk nagy része így élte túl, elszámolnivalója személy szerint tartozik mindenkire.
Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy manapság a legerősebb hatóság a… zsarolhatóság lett! Figyelve a mindkét hazámban zajló eseményeket, kénytelen-kelletlen erre a következtetésre jutottam. Nem hiszem, hogy állításomat bármi mással is igazolnom kellene, mint a napi hírekben szereplő esetekkel. Ha már ott tartunk, hogy államelnöki szinten zsarolható valaki, akkor nagyon elhibáztuk azt a bizonyos rendszerváltást. Egyik országban plágium miatt, a másikban gazdasági bűncselekmény miatt kényszerülnek magyarázkodni, lemondani az ország első emberei. Jut eszembe, hogy legújabban már Franciaország előző köztársasági elnökét is kihallgatták hivatali befolyásolás miatt, a korábbi német államelnököt pedig le is mondatták egy néhány száz eurós szállodai számla tisztázatlansága miatt.
Csakhogy: míg a német államelnök lemondása után polgári perben bizonyította hitelesen ártatlanságát, de persze hivatalába nem térhetett vissza, addig a többi fent említett esetben hosszú vajúdásra számíthatunk. Igaz, Schmitt Pál leköszönt, de az addig vezető huzavona nem keltett szimpátiát iránta, holott egykori olimpiai bajnokként Magyarországon általános megbecsülésnek örvendett, és bizonyosra veszem, hogy semmi szüksége nem volt arra a doktori címre, amely a vesztét okozta. Ami pedig a zsarolhatósági potenciált illeti, az szemünk láttára egyre fokozódik a vezető politikusok körében, maximális tisztelet a mindenkori kivételeknek.
Elkanyarodtam a futballtól, térjek vissza hozzá: a németek ma (pénteken, július 4-én) játszanak a franciákkal, lehet, hogy ma (is) sikeresek lesznek. A kis ördög azonban nem alszik bennem: vajon van-e összefüggés aközött, hogy míg a Bayern München többszörös válogatott egykori elnöke, Dieter Höness börtönbüntetését tölti, addig a volt francia elnök magyarázkodik, és aközött, hogy a futball nagyon egyszerű játék: 22 játékos játssza (mostanában cserékkel már akár 28), és a végén mindig a németek nyernek? Ezt az aranyköpést 1982-ben követte el a későbbi sokszoros angol válogatott G. Linecker, amikor az 1982-es világbajnokságon a francia–német elődöntőben a hosszabbításban 1-3-ról visszakapaszkodó németek büntetőkkel legyőzték a franciákat és bejutottak a döntőbe.
Linecker „igazsága” attól sem fog megrendülni, ha ma este a franciák győznek.
Budapest, 2014. július 4.
