Jó világok emléke

Amikor ott jártunk, a teljes pompájában virágzó csokros fehér orgona illata lengte be a kapun belépő vendéget. A háziak, Zöld Lajosné született Péter Edit nyugalmazott tanítónő és férje, Zöld Lajos, a helyi mozi egykori vezetője a ház körüli teendőkkel foglalatoskodtak. A találkozást követően hamar kiderült, hogy régi hűséges előfizetői lapunknak, és kellemes, érdekes beszélgetésbe elegyedtünk, amelynek során életükről, munkájukról meséltek.

A falon levő oklevél jelezte, hogy a város vezetősége sem feledkezett meg a Zöld családról, a múlt évben házasságkötésük hatvanadik évfordulóján köszöntötték a Nagysármáshoz egy életen át hűséges házaspárt. 

A torockói lány

A szabályos arcú, tiszta tekintetű Zöld Edit tanítónőre – hajdani népes osztálya körében – a szórványbentlakás falát díszítő régi fényképen figyeltem fel. Amikor meghallottam, hogy ma is Sármáson él, kíváncsi lettem, milyen emlékeket őriz a hajdani iskoláról. És miután megismerkedtünk, arra kerestem a választ, hogy egy torockói lány, aki a Székelykő alatti páratlan szépségű településen nőtt fel, hogyan szokta meg a mezőségi létet, mi tartotta Sármáson több mint hatvan éven keresztül. 

Származásáról a színpompás torockói viseletbe öltöztetett kisgyermek nagyságú baba tanúskodik. Ruháját, amint elmondja, édesanyjával közösen varrták. A Torockóról szóló ismertető könyvecskében egy képet mutat, amelyen egy hajlott hátú idős asszony megy a piactéren. A szülőfaluját ábrázoló fotón a fényképész épp az édesanyját örökítette meg. 

Életéről, gyermekkoráról, indulásáról érdeklődöm. Elmondja, hogy 1935-ben született Torockón, 1953-ban végezte a nagyenyedi tanítóképzőt, majd a mezőségi Keszübe helyezték, ahonnan hat hónap után, 1954-ben került Nagysármásra Herman tiszteletes asszony helyébe. Őszintén bevallja, hogy kezdetben nagyon nehezen szokta meg, hiszen nem volt út, járda, csizmában taposták a mezőségi sarat, „de mégis jó világ volt az a sáros” – teszi hozzá, és nem kételkedem a szavaiban, hiszen a vágyakkal, álmokkal, romantikával tele fiatalság éveit idézik. 

A portré 

Amikor Torockóról beszél, elhomályosodik a szeme. Mivel szülei ott éltek, gyakran jártak haza, de mostanában egy évben egyszer mennek el, a temetőbe. Gyermekkorából a bivalylegeltetés élményét említi, édesapját gyermekként elkísérte, amikor sót vittek az erdőben telelő állatoknak. Az egykori bányák fölötti tetőről pedig be lehetett látni az Aranyos völgyét – idézi fel a hajdani emléket. Születési helyének gazdag népművészetét jelzik a lakást díszítő jellegzetes, rámán varrott laposhímzéssel és szálán varrott mintával készült piros és kék kézimunkák. Hazai emlék a gyönyörű, nagyalakú Képes Biblia, amit a nagymamától, Klocza Ilonától örökölt, és amibe szívesen pillantok bele, de kellene egy nap is, hogy végignézzem. Szülőhelye után visszatérünk sármási életére: 1957-ben ment feleségül Zöld Lajoshoz, akinek tehetségéről tanúskodik a fiatalkori önarckép, aminek két sarkában a két felnőtt lányunoka képe látható. A sokat ígérő alkotásról egy sármos, jóképű fiatalember néz a belépőre. Nem csoda, hogy meghódította a tanítónő szívét. 1958-ban született meg a lányuk, és négy év múlva a fiuk is. 

Amikor a tanításról érdeklődöm, Zöld Edit elmondja, hogy hajdani tanítványai, akik betöltöttek egy osztályt, szófogadó, rendes, tiszta gyermekek voltak, de a szülők többsége nem tudott foglalkozni velük. A fiatal tanítónő órák után az iskolában maradt, hogy a többiektől lemaradó négy-öt gyermekkel gyakoroljon. A mindentudó füzetbe pedig be kellett vezetni a heti rendszerességgel végzett családlátogatás során tapasztaltakat. Volt hát mit dolgozni – emlékezik vissza pályakezdésének nehezített éveire. 

Szünidőben tanfolyamra jártak, különösen román nyelvből. Nagyobb ünnepekre műsort tanítottak be. Azt is kiemeli, hogy nagyon jó volt a kollégák közötti kapcsolat, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvet beszélt. Később hozzáteszi, hogy az idei ballagással egy időben tartották a nagyenyedi tanítóképzőben 1953-ban végzett évfolyam két osztályának 65 éves érettségi találkozóját, amelyen az 50 diákból már csak 11-en vettek részt. Sokan meghaltak, mások betegek. Akik eljutottak, azok számára felejthetetlen élmény volt a szépen felújított enyedi kollégium évzáró eseményén jelen lenni, és a jelenlegi bentlakók kiváló körülményeiről meggyőződni. 

– Öt évvel ezelőtt eljött Sármásra a Konrád házaspár, akikkel munkatársak voltunk. Konrád Ibolyával együtt jártunk a nagyenyedi képzőbe is. Szép évek voltak, sokat tanultunk, de kézimunkázni, csipkét horgolni is volt időnk – egészíti ki a diákéveiről megőrzött emlékeket. Nagyon szerettem tanítani, szívesen mentem mindennap iskolába, és örömmel tölt el, hogy volt tanítványaim megállták a helyüket az életben, sokan egyetemet végeztek. Még ma is van, aki megköszöni az együtt töltött időt, említi volt tanítványát, aki a Székelyföldön tanítónőként dolgozik. 

Megtartó erő

– Fáj a lelkem, amikor elmegyek a sármási mozi épülete mellett – veszi át a szót Zöld Lajos, aki évtizedeken át vezette a helyi „filmszínházat”, aminek ma is figyelemre méltó díszes épülete az utóbbi években más rendeltetést kapott. 

A házasságban ő volt a megtartó erő, hiszen 1931-ben Sármáson született, a szülei úgyszintén, a nagyszülők Kövesdről származtak. Az általános iskolát helyben járta, majd a kolozsvári Ady–Şincai Líceum esti tagozatán érettségizett. 

Az önarcképét látván a festészetre terelődik a szó, s feleségével együtt kihoznak a szobából egy Sármásról készült nagyméretű, látványos festményt is. Nem mindennapi tehetségét dicsérem, amikor elmondja, hogy már gyermekkorában szívesen rajzolt. 1955-ben vitték el három év munkaszolgálatra, ahol vasárnaponként katonatársait rajzolta. Hozzáértését látván különböző pannók készítését bízták rá, majd a brassói traktorgyár dekorációs osztályán adtak munkát, ami olyan kiváltságot jelentett, hogy akkor engedték haza, amikor kérte. Sőt ott is tartották volna, de a kapitánynak megmagyarázta, hogy idős szüleit kell gondoznia, ezért szeretne hazatérni. Sármáson egy évig a begyűjtő központban (DCA) kapott munkát, majd egy május 1-jére készített pannó láttán a megyei politikai felelős kinevezte kultúrigazgatónak. A két év alatt, amíg ezt a tisztséget betöltötte, épült fel a helyi művelődési otthon, és közben megtervezte, hogy a színpad előterében a zenekarnak is pódiumot alakítsanak ki. Amikor elkészült a mozi épülete, rábízták a vezetését, amit 42 éven át töltött be. 

– Továbbképző tanfolyamokon is részt vettem – emlékezik vissza a Bukarestben, Zilahon töltött hetekre és a hároméves képzésre, amelyet követően mozigépész-ellenőr szakképesítést is kapott.

– A közönség száma természetesen a filmektől függött, egy jó nyugati filmre sokan voltak kíváncsiak, és vetítettünk kevésbé népszerű filmeket is, a romániai filmipar a szocializmus éveiben nem volt a csúcson – válaszolja érdeklődésemre. – Alapjában véve ráfizetéssel dolgoztunk, mert a jegy árát egy bizonyos összegnél nem lehetett fennebb emelni. A mozinak pedig veszteségesen is működnie kellett – mondja, majd hozzáteszi, hogy szabadidejében szívesen festett, több mint tíz alkotását amatőr alkotók marosvásárhelyi közös kiállításán is láthatta a közönség. Festményei nagy részét azonban elajándékozta, így ma már kevés maradt. Feleségével együtt 1990-ben mentek nyugdíjba, a sármási mozi három év múlva, 1993-ban zárt be.

A lányuk, Edit kémia szakot végzett, és a nagyváradi kórház laboratóriumában dolgozik, a férje altatóorvos. A két lányunoka közül az egyik Kolozsváron járta ki az orvosi egyetemet, és az 1-es számú gyermekklinikán rezidens orvos, a másik lányunokájuk közgazdaságot tanult. 

Fiuk, ifj. Zöld Lajos a nagyváradi (volt állami) telefontársaságnál számítástechnikai szakember. Ő vitte el édesanyját a 65 éves találkozóra, majd azt követően Torockóra is. Azonban a sárkányos szülői házba – amely a piactérről induló sikátor sarkán áll, homlokzatát kígyó díszíti, és hajdanán óra mutatta rajta az időt –, nem tudtak bemenni, mivel az új tulajdonosok nem tartózkodtak otthon. 

Zöld Edit szavain annyi év után is átsüt a Torockó iránti ragaszkodás, bár tagadhatatlan, hogy a nagysármási ház lett az igazi otthonuk, ahol jóban, rosszban, örömben és néha bánatban telik el az élet.