A hétköznapok bábeli zűrzavarának tökéletes ellentéte a Szotyori Tünde világa. A lélek és az értelem tisztasága árad a HIFA-Románia Egyesület pszichopedagógusa, jelnyelvtolmácsa szavaiból, mozdulataiból, miközben kérésemre régmúlt időket hív elő.
– A családunkban és a házunk udvarán sok volt a játszótárs, ez tette igazán széppé a gyermekkoromat. A nagyszüleim hallássérültek voltak, így a jelnyelvet az anyanyelvemmel egyszerre sajátítottam el. Vidám, társasági embereknek ismertem a nagyszüleimet, sok barát járt hozzájuk. Édesanyám, amikor várandós volt velem, sokat faragott, így már az anyaméhben belém csepegtetődött a kézműveskedés szeretete. A mai napig örömmel faragok, nemezelek, festek bútort. Gyerekként a divattervezés volt az álmom, amit megterveztem, azt meg is varrtam. Tizenévesként még mindig ezen a területen láttam a jövőt, és mivel Marosvásárhelyen nem létezett ilyen jellegű magyar nyelvű szakoktatás, a középiskolát románul végeztem el.
– Nem volt nehéz? – szólok közbe.
– Emberpróbáló időszak volt, rengeteg szótározással, pluszmunkával. Az érettségi után fogalmazódott meg bennem, hogy hagyjam most már a tárgyakat, a kézműveskedést tegyem el a „szabadidő” címkéjű képzeletbeli dobozba, és forduljak inkább az emberek felé. A szociális szféra vonzott igazán, így elvégeztem a szociális asszisztens szakot. A tanulással párhuzamosan dolgoztam. Már akkor szívesen megosztották velem lelkük rezdüléseit azok, akikkel a munkám során találkoztam. A főiskolán több, szociálisan érzékeny célcsoporttal ismerkedtem meg: idősekkel, sérültekkel, bántalmazottakkal. Ebben az időszakban született meg bennem a gondolat, hogy híd legyek két olyan világ között, amely nem tud egymással kapcsolatot teremteni. A negyedik év végére már az is kikristályosodott bennem, hogy a sérültekkel szeretnék foglalkozni. Így kerültem aztán a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem gyógypedagógia szakára. Ott vált világossá számomra, hogy az egyetemi képzésből hiányzik a jelnyelvoktatás. Egészen megdöbbentett ez a felismerés. Dolgoztam a Hallássérültek Maros Megyei Egyesületénél, aztán a Gyulafehérvári Caritas idősek számára működtetett Teréz anya nappali foglalkoztató központjában több mint húsz évet, a három gyermekem születése utáni otthonülős időszakokat is beleszámolva. Különféle tematikájú csoportokat vezettem, például kézműves-, torna-, klub jellegű és imacsoportot. Hasznos volt számomra ez az időszak, hiszen jól meg tudtam alapozni a csoporttevékenységeket. Mindig arra törekedtem, hogy ne csak az értelmet és a fizikumot fejlesszem, hanem a közösséget is. Volt, mikor meditatív tánccal színesítettem az együttlétet, vagy kimentünk tornászni a természetbe, közben egyéb programokat is szerveztünk a munkatársakkal, például megünnepeltük a születésnaposokat, az adventi időszakban pedig titkos őrangyalost játszottunk. December 5-ére kis csizmácskákat készítettem a központba járó időseknek meg a kollégáknak, és mindenkiről írtam egy versikét, az ajándékozáshoz pedig a Mikulás-ruhát is magamra öltöttem. Amikor aztán a családunk egy váratlan egészségi problémával szembesült, évekre abba kellett hagynom a munkát, amit szenvedélyesen szerettem. Ez az időszak jó tanítófelület volt az elengedéshez, ahhoz, hogy az elgondolt mintákról lemondva szabad tudjak maradni.
– A szakmai életbe való visszatérés már a HIFA-Románia Egyesülethez kapcsolódik – szólalok meg újra.
– Amikor a meghirdetett állásra jelentkeztem, teljes bizalommal fogadtak, kaptam egy fehér lapot, amire felírhattam az elképzeléseimet. Még a Caritasnál találkoztam a Kinaestheticsszel, ami az emberi élet meghatározó alapját kutatja, és teljes életminőség-váltást eredményez. Bár elsőre a test mozgásait kutatja, kihat az élet bármely területére. Ennek használatával tartom a mozgásfejlesztő tevékenységeket most már a HIFA-Románia Egyesületnél, abban a csoportban, amelyben hallássérültek és hallók egyaránt részt vesznek, én pedig igyekszem egymással elfogadtatni, összebarátkoztatni őket, híd lenni közöttük. A terveim között volt egy hallássérült csoport beindítása is, valamint a jelnyelvtanfolyam.
– Mekkora volt az érdeklődés ez utóbbi iránt?
– Már a legelső meghirdetésekor meglepően sokan jelentkeztek. Négy csoportot indítottunk, amelynek tagjai főként a segítő szakmából, az oktatási és az egészségügyi rendszerből, valamint a művészvilágból érkeztek. A jelnyelv régiónként változik, az erdélyi vagy akár a marosvásárhelyi különbözik attól, amit más vidékeken vagy országokban használnak, az internetről így nem lehet hatékonyan elsajátítani, ezért is hiánypótló ez a kezdeményezés. Csodálatos látni, amikor a tanfolyam valamelyik résztvevője kapcsolatba tud lépni egy hallássérülttel. Erre a minden hónap utolsó vasárnapján tartandó jeltolmácsolt szentmisén is lehetőséget szoktunk adni a Keresztelő Szent János-plébánián.
– Hogyan született meg a misetolmácsolás gondolata?
– A Jóisten készítette elő számomra ezt a feladatot, és amikor igent mondtam rá, a megfelelő embereket is mellém rendelte. Tuzson Attila, a plébánia kisegítő lelkésze nyitott szívvel fogadta az ötletet, azóta is együtt tanuljuk a jeltolmácsolt szentmisék folyamatát. Persze megvannak hozzá az eszközeink, például a magyarországi Szilágyi testvérek által átírt misekönyv. Az első alkalomra karácsonykor kerítettünk sort, Attila erre később így emlékezett: „Az első szentmise, melyet hallássérülteknek bemutattam, különleges helyet foglal el a szívemben. Úgy éltem meg, mint a primiciámat” (a szentelés utáni első szentmise).
– És neked mit jelentett, mit jelent a misetolmácsolás?
– A szentmiséken a természetességet élem meg a jelnyelv tömör, lecsupaszított szépsége által. Szinte lehetetlen megfogalmazni, mekkora élmény számomra Isten elé segíteni a hallássérülteket, megépíteni a párbeszéd útját köztük és a Teremtő között. Ugyanakkor örömmel tölt el, amikor látom, hogy hallók is eljönnek ezekre az együttlétekre, hiszen így tud igazán közeledni egymáshoz ez a két világ.
