2022. szeptember 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Nótás kedvű romániai jégkorongozók miatt mászkál a mennyezeten a román sportújságírás, szakszövetség. Mert magyarok is, amellett, hogy a válogatott piros-sárga-kék színeiben játszanak. És főleg székelyek, amit éppen az őket sújtó figyelem nem enged elkenni, ellazítani. És hát van egy nótájuk, amit kikiáltottak valakik – jól irányított propagandafogással, ráérezve pontosan a keleti magyarság nemzeti-népi-etnikai-mitikus sebezhetőségére – ezelőtt száz évvel Trianon fájdalmas döbbenetében himnusznak. Székely himnusznak. Nincsen benne a világ hivatalos állami himnuszkatalógusában (van ilyen?), nem fogják eljátszani a közeljövőben egyetlen olimpián vagy világbajnokságon sem, amikor feláll a dobogó legmagasabb szívdobogtató fokára egy csíkszentsimoni vagy gyergyócsomafavi, esetleg fotosmartonosi atléta. Hadd énekeljék el Laibachban, azaz Ljubljanában, Szlovéniában, mely egykor a Monarchia része volt, útlevél nélkül beutazható belső távolság. Na és?! Ettől még győzhettek volna. Mert ha nyertesen hagyják el a tornát, akkor talán az alacsonyplafonú sportvezetés túlteszi magát, megbocsát, elnéz valamerre, nem a Hargita felé, sokkal inkább Kanada bérceire szegezve tekintetét, oda, ahol a jéghoki ki lett találva és el lett terjesztve, egészen Csomafalváig, és tovább túl Harkivon és Moszkván.

Mondják, jégre termett a székely. És a hidegben énekelni kell, hogy ne fázzunk. (Ismeretlen eredetű aforizma a XXI. század elejéről.)

Úgy tűnik, az utóbbi harminchárom év alatt ciklikusan fel-felhorgad a honi többségi médiában és primitív politikai botránycsoportokban a magyarellenesség, ami a legolcsóbb. És talán egyeseknek kifizetődőbb. Pedig most volna más is, mint iskolamegfojtás, nótastop. Itt van például az oroszok háborúja Ukrajna ellen. A honi magyar közvélekedés alsóbb szintjei az oroszok mellett éreznek – eléggé el nem ítélhető és már-már megmagyarázhatatlan módon. Persze nem önálló véleményalkotmány, begyűrűzött a várhegyről. Ebben a tekintetben a román közvélemény minden szinten a régi oroszfóbiát sikeresen élesztette fel és tartja működésben. Hiteles beszámolók és médiamegnyilvánulások alapján állíthatom. Ebben a kontextusban azt hihetné az ember, hogy az ellenérzések, taszítások, idioszinkráziák és konteók transzponálódtak a magyarokról a muszkákra. Vagy legalábbis gyengítik az előbbit.

A vázolt indulati világlátásban nincs (elegendő) tolerancia, (kitartó) elévülés, (jól működő) megbocsátás a székellyel szemben, csak politikai és emberi ostobaság, rövidlátás, botorkáló, minduntalan felbukó, alacsonypadlós önértékelés. (Bocs a képzavarért.) Vannak egyéni kivételek meg ittas pillanatnyi összeborulások. Ha vannak. Higgyük, hogy lesznek legalább ilyenek. Közeledések, pallóépítések. Példamutatások.

(Látszólag más) Tapasztalatból mondom, a kisiskolás hamarabb megtanul angolul, mint románul. A körötte nyüzsgő felnőttek és kereskedelmi világ tele van angol szavakkal, kifejezésekkel, reklámokkal, nótákkal. Filmekkel és utánzatokkal. A számítógép nyelve túlnyomóan angol, már a bölcsődékben sem húzodoznak a szülők, ha angolórákat indítanak dadusok, konyhásnénik és pedagógusok. Senki sem akar franciát tanulni, németet is kevesen. Kis nyelveket senki. Közhely: ma az angol nyelvvel lehet boldogulni a világban, és hitü(n)k szerint egy fél évszázad múlva is így lesz. (Ha nem jő a kínai...) Hallottam, hogy egyes főiskolákon a román és magyar diákok egymás között barátságosan angolul csevegnek. Angloromán a köztes nyelv, a módi. Hol van már az a félelem, amiről a magyarra szinkronizált filmek betörése idején siránkoztak a britet tanító pedagojgoszok: hogy senki sem hajlandó angolul tanulni, vagy nagyot romlott a kedv, a szint, a kiejtés, a hajlandóság. Ma már filmet is a filmcsatornákon a mondott, hangzó szöveg szerint figyelik Hollywoodból, New Yorkból vagy Londonból. Felkapják a szófordulatokot, helyet kapnak nyelvükben. Emellett a román nyelv megtanulása haladékot szenved. Romlik az esélye a mindenféle magyarfóbia terjedésével. Ráadásul ’90 után a román nyelv is egyre több angolszász kifejezést vett át, helyettesítve az addig francia–olasz–neolatin gyökerű vagy honi belső képzésű szavakat anglicizmusokkal. Mindenki tudna példákat mondani. A magyar tévé rábeszél, a játék- és dokumentumfilmet szinkronizálja. A román feliratoz. Lényeges különbség.

Ilyen környülállások mellett, ha rákérdezel Zsoltikára, Melindára, hamarabb jut eszébe a 10 évesnek, hogy Tom, a macska – cat, és nem pisica. Jerry egér – mouse, és aligha şoricel. Lehet, kiszorulnak a nemzeti nyelvek, és Jókait és Caragialét majd csak angol keveréknyelven fogják érteni a negyvenes évek végén érettségizők. És szövegértésből emelt szintű vizsgafeladat lesz visszafordítani ómagyarra az Anyám tyúkját vagy széprománra Eminescu akármely szerelmes-tájleíró versét.

Lehet, hogy túlzok, de nem vagyok magányos e vélekedésben. Leírtam már egyszer, hogy amíg várakozunk a kolozsvári oroszlánfuttatóban, hogy sorra kerüljünk útlevél-ellenőrzésre, a kint dolgozó vráncsai, máramarosi, szilágysági születésű és neveltetésű vendégmunkások, román hokirajongók gyermekei, szülőanyjukhoz anyanyelvi könnyedséggel, gyakorisággal és természetesen szólnak olaszul, angolul, spanyolul, mintsem a hazaérkezés nyelvén.

És akkor a jégkorongozó sportguru felháborodottan követel bünti-büntit, minisztermenesztést, lemondást, szankciót, kín- és vérpadra ültetést a nótás kedvű székely sportolók részére, akik még ragaszkodnak a megszerzett, átöröklött identitásukhoz. Mára nem a Szózat, már nem Petőfi, Arany, pláne nem Ady vagy Kányádi jelenti a kötődést a tejjel-szilvapálinkával folyó régióhoz. Azok a verselmények iskolai tananyagok valának valamikor. Egy közepes tehetségű nótaszerző egyetlen fennmaradt alkotása a kapaszkodó, amelyben porladnak, mint a szikla, Csaba királyfi csillagösvénye maga a győzelmet rejtő jégpálya, melyre a végzet visz, és nem az akarat, a csíny, a tehetség, a lángész.

Különben és egyébként mennyivel emelkedettebb, igazabb, szebb, remekmívű a Kölcsey–Erkel himnusza. Cáfolj meg, barátom.