Játékos és mesés Dánia

Úgy esett, hogy akkortájt, amikor az Európai Parlamentben megszavazták a Magyarországot érintő Sargentini-jelentést, éppen Dániában, egy ízig-vérig európai országban kirándultunk, amely még a világ legfejlettebb országai között is élvonalas. De mit is jelent az, hogy európai? Mi az, hogy nyugati kultúra? Számomra ez egyet jelent többek között a keresztyénséggel, a fejlődéssel, a saját nyelvi és szellemi sokszínűségünkkel, a jóléttel, az unión belüli szabad mozgással, a demokráciával, a jogállamisággal. Mindezért jó és érdemes európainak lenni. Hálás vagyok azért, hogy ma már szabadon utazhatunk, hiszen ez nem is olyan régen még szinte lehetetlen volt. Boldog vagyok, hogy elvihettem családomat az európai jólét egyik fellegvárába, a billundi Legolandbe, és hogy járhattunk az európai műveltség egyik kimagasló alakjának szülővárosában, Odensében. A világ egyik legdrágább és legismertebb játéktípusával szórakozva, valamint Hans Christian Andersen rút kiskacsás nyomait taposva a fejlődés, a bőség, valamint a gazdag európai kultúra jut eszembe. Ezért akarva-akaratlanul is felmerült bennem egy kérdés: hogyan történhetett meg az, hogy a világ ennyire kétpólusúvá, azaz szegénnyé és gazdaggá vált? S miközben szegényről és gazdagról beszélünk, feltevődik egy másik aktuálpolitikai kérdés: miért van az, hogy a világ szegényebb feléből homlokegyenest más kultúrájú emberek özönlenek Európába? És hogy jó-e ez a vén kontinensnek? Nos, az első kérdésre egyszerűnek tűnik a válasz. Az emberiség ott és akkor fejlődött, amikor az ember rá volt utalva arra, hogy gondolkozzon és dolgozzon. Minderre Európában adatott meg leginkább a lehetőség. Csakhogy a folytonos fejlődésnek is megvannak a maga árnyoldalai, ugyanis mi, európaiak oda süllyedtünk, hogy előrehaladás alatt csakis az anyagi gyarapodást értjük, és megfeledkezünk a szellemi és lelki feltöltődésről, amelyhez sok más mellett hozzátartozik a hitünk is. Már csak papírforma szerint – vagy még úgy sem – tartjuk keresztyénségünket. Elfordultunk Istentől, s miközben magunkat és az egónkat helyezzük mindenek elé, nem látunk már mást, csak a pénzistent. Ezért nem fontos a család, nem fontos a gyermekvállalás, hiszen mindezek csak hátráltatják saját karrierünk kibontakozását, kielégíthetetlen egónk érvényesülését. Miért fordultunk el Istenünktől és a krisztusi tanításoktól? Miért váltunk családcentrikus emberekből individualistákká? Azért, mert ezek követése és betartása rendkívül nehéz, felelősségteljes és nem összeegyeztethető nyegle és kényelmes életstílusunkkal. Ezért is van az, hogy sok európai – akikben maradt mégis némi hajlam a spiritualizmusra – inkább a keleti tanokban keresi önmagát. Csakhogy, amíg mi az élet kényelmesebb oldalát választjuk, addig észre sem vesszük, hogy életképesebb, saját hitüket komolyabban gyakorló népek szűrődnek be egyre nagyobb számban féltett kontinensünkre, és csak akkor fogunk felocsúdni, amikor már túl nagy többségben lesznek. 

Én abban hiszek, hogy a világ a sokszínűségéért gyönyörű, de ez alatt az eredeti változatosságot, sokoldalúságot értem. Európai viszonylatban az európai népek és kultúrák sokoldalúsága lenyűgöző és páratlan a maga nemében. Ez a változatosság azonban hatalmas veszélyben van a számunkra test- és lélekidegen kultúrák beáramlásától és elterjedésétől. Gondoljunk csak arra, hogy mit jelenthetett például az amerikai vagy az ausztrál őslakóknak – akik a maguk nemében szintén rendkívül sokszínűek voltak – az, amikor az európai ember felütötte fejét a saját hazájukban. Talán csak azt kapjuk vissza, amit adtunk? Talán a nyugati kultúra hanyatlását éljük meg, és a saját nyugati elpuhultságunk lesz a végzetünk? 

Úgy gondolom, hogy mi, európaiak akkor tudunk megmaradni, ha megőrizzük keresz-tyénségünket és azon belül kulturális sokszínűségünket. Az Európai Unió is erre kellene figyeljen, hiszen az egyik legalapvetőbb célkitűzése az, hogy tiszteletben tartsa saját kulturális és nyelvi sokszínűségét. Ez jelenti az európai multikulturalizmust a szó legnemesebb értelmében. Vegyünk példának most két európai mesemondót. Dánia kapcsán ott van Andersen, akinek gyönyörű, szívhez szóló meséit a világ számos nyelvére lefordították. Mivel hatalmasat alkotott, senkit sem érdekelnek magánéletének furcsaságai (például az, hogy nem volt gyermeke, mert úgy gondolta, hogy a gyerek fékezi a kreativitást) és mi, magyarok is (gyermekek és felnőttek egyaránt) szeretjük és tiszteljük őt. A szülővárosába érkezve nekem mégis a saját mesemondónk, Benedek Elek jut eszembe. Mi őrá tudunk igazán felnézni, mivel magyar gyermekek százezrei nőttek és nőnek fel meséin, ráadásul életmódjával, hazaszeretetével, hűségével minden európai embernek és elsősorban az erdélyi magyaroknak lehet példaképe. Számunkra Benedek Elek jelenti az igazán haladó és európai gondolkodást. Ő a nagy változások után hazatért székelyföldi szülőfalujába, és a nehézségek ellenére otthon alkotott tovább. Az lenne az ideális, ha a gondolkodó és a becsületes munkásemberek ma is hazatérnének szülőföldjükre, hogy tudásuk itthon legyen közkincs. A józanul gondolkodó politikusok is ezt támogatják. Ugyanezt az eszmefuttatást kiterjeszthetjük az Európát sújtó téves bevándorláspolitikára is. Nem Európában kell a menekülteket támogatni, inkább azon kellene dolgozni, hogy megszűnjenek azok az okok, amelyek indulásra késztetik a soha véget nem érő sokaság hömpölygését, és hogy a rászorulók a saját szülőföldjükön boldogulhassanak. 

Sajnos ma még túl kevés európai politikus követi a magyar mintát, ezért kétséges, hogy emberöltők múlva a dániai Legoland megmarad a jólét szimbólumának, de az sem biztos, hogy lesz ki emlékezzen H. C. Andersenre vagy Benedek Elekre.   

Veress Zsombor