Izsák Márton – 100

Akár rá is olvashatnánk Ady halhatatlan sorait: „Sem utódja, sem boldog őse.” Pedig nagyon szeretett élni, és élvezni is tudta az életet. Ő, aki a halál fiaival szabadult egykor.

Kovács György színművész arcmása

„Akár rá is olvashatnánk Ady halhatatlan sorait: „Sem utódja, sem boldog őse.” Pedig nagyon szeretett élni, és élvezni is tudta az életet. Ő, aki a halál fiaival szabadult egykor. Csakhogy ami vele történt – műtermen és katedrán kívül –, azt nem tartotta fontosnak, másokra tartozónak. Utódai pedig egyféleképpen igencsak voltak. Egész nemzedék, aki a művészettel jegyezte el magát, a vásárhelyi iskola növendékei. Kerek huszonöt éven át állt minden ősszel a katedra elé, és tanított igazán nem középiskolás fokon.” – Murádin Jenőtől idéztem, az Izsák Mártonról írt kismonográfiából /Mentor Könyvkiadó, 2007/, amely június 11-én újra a közönség elé került a marosvásárhelyi Bernády Házban rendezett emlékkiállításon. Ugyanitt írja a művészettörténész a száz éve született szobrászról: „Rejtőzködő egyénisége fogas kérdések egész sora elé állítja a róla pályarajzot fölvázoló monografust. Sorsának követésében olykor szaggatott mondatokra telik csupán. Hogyan kapcsolódik pesti főiskolás korától számított művészi indulása a háború utáni egészen más elvárásokhoz? Pedagógusi elismertsége ellenére miért nem kapott főiskolai katedrát? Honnan és miért az a különállás, mely mindig is
eltávolította az erdélyi művészet közösségi fórumaitól? És nem utolsósorban, hogyan számolt el a hatalomnak tett kompromisszumokkal? Hiszen, ha alkotói hagyatéka egészét nézzük, mintha két különálló alkat szült volna múló értékű konjunkturális munkákat és azt a magasrendű plasztikai értéket, mely különösen élete kezdeti és utolsó korszakát tette olyan szemléletesen gazdaggá. Miben rejlik annak titka, hogy népének tragédiájára, a feldolgozhatatlan holokausztra egykori köztéri szobra után csak késő öregkorában térjen vissza, és tegye ezt olyan művészi átéléssel, korszerű formanyelven, mely csak az igen jelentős művészeknek adatott meg?”

A szerző a továbbiakban alapos fejtegetéssel, elmélyült műelemzéssel igyekszik oldani a kérdőjeleket, ahogy Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnöke is tette a szerdai tárlatnyitón, miközben a szobrász életéről, a közel hét évtizedes alkotói pályán létrejött gazdag életműről, a 2004-ben elhunyt művész hagyatékáról, a kiállításon látható munkákról beszélt. Arról is szólt, milyen kár, hogy Izsák Márton halála után a város nem vásárolta meg a Mikszáth-hegyi (Művészet utcai) tágas műteremházat és a telket, ahol vonzó művészeti központot vagy valami hasonló létesítményt lehetett volna teremteni. Így a megmaradt műegyüttes is felbomlott, sokfelé oszlott országban-világban. Huszonöt munkát lehetett egybegyűjteni erre a jubileumi eseményre, amelyet igen népes közönség tisztelt meg jelenlétével. Egykori tanítványok, kollégák, mindenekelőtt Hunyadi László és Mária, valamint Kiss Levente fogtak össze, hogy a kiállítást összehozzák, de mindenki, aki rendelkezett Izsák-kisplasztikával, pozitívan válaszolt a felkérésre, erre a pár hétre készségesen a szervező Bernády Ház rendelkezésére bocsátotta a szobrokat. A szobrász szinte mindenik alkotói periódusából, stíluskorszakából kaphatunk ízelítőt a tárlaton. Kő-, fém-, terrakotta-alkotások mutatják fel művészi erényeit. Egyénisége, emberi értékei, humánus megnyilatkozásai azonban igazából azok előtt rajzolódtak ki, akik jelen voltak a megnyitón. Sebestyén Spielmann Mihály író történész a gyakran felkeresett, családi jó ismerőst, Hunyadi László, Bálint Károly, Kiss Levente szobrászok a nagyrabecsült, segítőkész mestert, Hunyadi Mária textilművész a megjelenésében is tekintélyt parancsoló, művészpedagógus kiválóságot, Fodor Sándor tanár a barátot idézte meg hangulatos, anekdotikusan közvetlen visszaemlékezésében. És persze művekről is szó volt, a realizmus jegyében fogant arcmásokról és köztéri szoborkompozíciókról, meglepő stílusfordulatokról, időskori megújulásról, kísérletező kedvről, meg a női szépségről mint örök ihlető forrásról. „Kortársait és olyan nemzeti nagyokat mintázott meg, akik e térség tudatát döntően befolyásolták. Művészek, írók, főpapok, gondolkodók. Az értelem és a humánum őrzői.” – írta róla a 90. születésnapjára rendezett kiállítás katalógusába Sebestyén Mihály. Méltató sorai ma is érvényesek. Emeljünk hozzá még néhányat a köszöntőből:
„Rengeteg köztéri szobra áll. Marosvásárhely elképzelhetetlen nélküle. Két nemzedék nőtt fel alkotásai között. Velünk öregszenek. Nagyokról és mulandókról mintázott, amit a megrendelő reábízott. Tán Michelangelo visszaadta a pápa síremlékének kifaragását, mert nem tetszett neki a római egyházfő gőgje?! És velünk maradnak Bartók Béla, Eminescu és Márton Áron másai, a hosszú hányattatás után felállított Holokauszt-emlékművek Désen és Vásárhelyen, talán elcsitulnak körötte a viták. A tiszta művészet beszél, a lét dadog, ahogy a költő mondaná.” Olykor jól fog a mindenkori mába magunkhoz közelíteni feledésbe merülő értékeinket.