Isten veled, Sorina!
2013-02-11 17:26:09
- Máthé Éva
Amikor e sorok íródnak, a torkom éppen összeszorul, és azt az elcsépelt kérdést forgatom órák óta agyamban, hogy tudniillik: miért mindig a legjobbak távoznak el túl korán az élők sorából?
Tudom, hogy most arról kellene írnom, milyen blődségeket követtek el az utóbbi napokban a tévészerkesztőségek határon innen és túl, esetleg azon morfondírozhatnék, hogy a székely zászló körüli botrány kapcsán miként vetették el ismét a sulykot úgy istenigazából a hazai kereskedelmi televíziók, vagy azon is kérődzhetnék, hogy mennyire pocsék, jellegtelen felhozatallal ábrándította ki a tévénézőket A Dal című magyarországi eurovíziós vetélkedő – hiszen ez a rovat arra hivatott, hogy tévé-, néha rádióműsorokat vesézzen ki, netán lelkesedjen a szerzője, ha (sajnos igen ritkán) színvonalas, ötletes műsorokat lát... De mit tehetnék? Amikor e sorok íródnak, a torkom éppen összeszorul, és azt az elcsépelt kérdést forgatom órák óta agyamban, hogy tudniillik: miért mindig a legjobbak távoznak el túl korán az élők sorából? Ami persze nem igaz, mert nagyon sok tisztességes, derék ember éri meg a nyolcvanadik, sőt kilencvenedik életévét, és rengeteg himpellér élete ér véget túl korán baleset, betegség, miegymás okán. Tény, hogy a váratlan esemény – marosvásárhelyi, negyvenéves újságírókollégánk, Sorina Bota halála – főként azért fáj nagyon, mert ő az egyike volt a legjobbaknak, akik kies városunkban az újságírást művelték/művelik. Igaz, tudtommal az utóbbi időben hátat fordított cseppet sem könnyű mesterségünknek. Viszont amíg rádiószerkesztőként, tévészerkesztőként, újságíróként dolgozott, maga volt a következetesség, kitartás, lelkiismeretesség, szakmai igényesség. Annyiban e jegyzetnek mégiscsak köze van a rovat eredeti habitusához, hogy Sorina évekkel ezelőtt a helyi Ştii TV-nél is igen magas színvonalú teljesítményt nyújtott. Jómagam addig követtem ennek a helyi adónak a műsorát, amíg Sorina szerkesztette a napi híradót, amíg ő szólaltatott meg helyi potentátokat, mert mindig valami újdonságot tudtam meg tőle, vagy legalábbis mindig sajátos szemszögből és mindenképpen magas szakmai színvonalon világította meg, kommentálta a helyi eseményeket, tehát érdemes volt rá figyelni. Pályafutásom egyik sajátos, érdekes szakasza volt az a két esztendő, amikor a Punctul hetilap magyar „testvérét”, a Központ című hetilapot szerkesztettem, bütyköltem, miközben velem párhuzamosan Sorina írta a Punctulba a legnívósabb riportokat, ankétokat, ugyanakkor sokat tett kollégai írásainak a pallérozásáért is. De nemcsak ezért kedveltem, tiszteltem őt, hanem azért is, mert közös városunk Marosvásárhely szerelmese volt, a településről szóló kötetében párhuzamosan szólaltat(ott) meg helyi magyar és román értelmiségieket, olyan személyiségeket, akik szintén szívükön viselik közös városunk sorsát. Nem utolsósorban azért helyezem Sorinát az első helyre azon a ranglétrán, amelyet saját használatra a helyi román újságírókból állítottam össze, mert tudtommal ő volt az egyetlen olyan vásárhelyi román újságíró, aki sok évvel az 1990-es, véres marosvásárhelyi események után bevallotta: szégyelli, hogy annak idején az etnikumközi konfliktus során hagyta magát félrevezetni. Mint mondta utóbb: igencsak megbánta, hogy nem tájékozódott kellőképpen, és így történhetett meg az, hogy kizárólag a román fél igazságát ismerte el, és ennek megfelelően írt, szerkesztett rádióműsorokat.
