Panaszkodunk, siránkozunk, hogy mennyire rosszul megy dolgunk, és mindig a nálunk gazdagabbak táborához mérjük a helyzetünket.
Panaszkodunk, siránkozunk, hogy mennyire rosszul megy dolgunk, és mindig a nálunk gazdagabbak táborához mérjük a helyzetünket. Ha szembetalálkozunk a nyomorral, ami szurtos, kéregető kis- és nagyobb gyermekek képében kísért meg, gyakran elkergetjük a koldulókat, elhessegetjük a kellemetlen benyomásokat. Nem akarunk tudni a mélyszegénységről, amely talán csak karnyújtásnyira van tőlünk, de úgy teszünk, mintha nem vennénk észre.
Természetesen közrejátszanak ebben olyan élményeink is, hogy ezek a gyermekek a mesterségszerűen űzött koldulás eszközei, és végül a szülők húzzák a „hasznot”, anélkül, hogy valamit is visszafordítanának azokra, akik az aprópénzt összekéregették. Kellemetlenül zavaró, bosszantó élményként él bennünk az a jórészt szóbeli agresszivitás, amit akkor vetnek be, ha kéregetésük nem vezet eredményre.
A mesterséges, megjátszott nyomor képei ezek – áltatja magát az átlagember. Valami igazság van benne, hiszen a szegénység, elesettség igazi arcát akkor vehetjük észre, ha például egy jótékonysági eseményen nézünk szét alaposan. A segítségre várók között olyan sokgyermekes családokat látunk, amelyek a megélhetés határán egyensúlyoznak. Sápadt, rosszul táplált, beteges, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, hátrányos helyzetű gyermekekkel, akikről lerí, hogy ritkán jutnak tartalmas, tápláló élelemhez, a szükséges orvosi ellátáshoz. Mondhatnók, hogy annak a közösségnek kellene segíteni rajtuk, amelyben élnek. De vannak esetek, amikor a szülők életmódja, viselkedése, az alkoholizmus, munka helyett a kilátástalanságból fakadó semmittevés eltántorítja azokat is, akikben még pislákol a segítő szándék. Pedig a gyermekek nem hibásak azért, hogy olyan családba születtek, ahol iszonyú megpróbáltatásokkal kell megbirkózniuk. Éheznek, be vannak zárva a fűtetlen lakásba, amíg a szülők esetleg káros szenvedélyüknek élnek. Ilyen volt az élete annak a kislánynak is, akinek történetéről a napokban hallottam. A gyermekét egyedül nevelő, alkoholista anya halála után a nélkülözéstől agyongyötört kislányt egy falubeli asszony vitte haza, és azóta is nagy szeretettel gondozza. Az útszéli kóbor kutyát is megsajnálja az ember, hagyhattam volna-e ezt a kicsi lányt, hogy idegenek kezére jusson? – mondja meggyőződéssel a hangjában, és ragyog a tekintete, amikor arról beszél, hogy mennyi élménnyel lettek gazdagabbak. A példát azért idéztem, hogy a karácsonyváró napokon és azon kívül néha mindnyájunknak fel kellene tennünk a tisztábban látás szemüvegét, hogy eszünkbe jusson, hogy a fölösleggel, amit a gondviselés megadott, segíthetünk azokon, aki rászorulnak. Az adni tudás, az ajándékozás öröméért.
