Kicsi barátom nem tartozott a tanító néni kedvencei közé, mert nem kommunikált az elvárásoknak megfelelően, csak egy-egy szóval vagy tőmondattal, ha kérdezték. A modern tesztek kitöltésekor sem remekelt, nem is volt annyira barátságos, csak egy-két gyerekkel tartott fenn kapcsolatot az előkészítő osztályban. Ezért aztán a tudományos kiértékelésben (mely annyira fontos manapság tanügyi berkekben) ráragasztották, hogy mutatói nem kielégítőek. Egy alkalommal a kezében tartott kis játékállat kapcsán közelebb kerültünk, barátkozni kezdtünk. Megkérdeztem, szeretne-e beszélni az állatkáról, mert én nem sokat tudok róla. Így született ez az érdekes interjú a dinókról, mely annyi mindenre rávilágít:
Kicsi barátomtól, az előkészítős Dávidkától hallottam ezt a kifejezést, jobban mondva e tudós mesterséget, mikor egy alkalommal, csak hogy szóba elegyedjem vele, rákérdeztem, hogy mi akar lenni. – Dinológus – válaszolta szemrebbenés nélkül, s mikor látta, hogy értetlenül bámulom, meg is magyarázta, hogy a kifejezés a dinófelfedező tudósra vonatkozik. Nem lévén jártas a dinókat érintő szakkifejezésekben, gondoltam, feladom a további kérdezősködést, mielőtt felsülnék, de ő, látván járatlanságomat a témában, készségesen elmagyarázott mindent. A dinológusok a dinóteremben dolgoznak – mondta –, megvizsgálják kukkerszemüveggel a dinókat, hogy milyen a testük, a szájuk, a fogaik, mert aszerint tudják, hogy mivel táplálkoznak, és azt is, hogy milyenek a bőrpikkelyek rajtuk. Mert a dinók sokfélék lehetnek a pikkelyeik színe alapján. És nagyságuk meg más tulajdonságaik alapján is. Tagoltan, kissé raccsolva, érdekes, figyelemfelkeltő hanghordozással próbált beavatni tudománya világába. Én meg lejegyeztem mindent. – Tehát – ismételte – vannak csíkos pikkelyűek, gyíkszerűen mintásak, feketék-zöldek, sokszínűek, de vannak olyanok is, amelyeknek nagyon hosszú a nyakuk, lapos a talpuk és a körmük fehér. A nevekkel aztán végképp hadilábon álltam, de azokat is türelemmel megmagyarázta. – A Pterodaktil, amelynek hosszú csőre van és szárnya, futni nem tud, csak ugrani és repülni. – Következett a Triceratopsz (amit háromszor is elismételtetett nekem, hogy rögzüljön az agyamban). Ennek három szarva van, azokkal támad, és a földön fut. Ez egészen kis méretű, de nagyon gyors, hússal és levelekkel is táplálkozik. A Brontoszaurusz (ennek a hangzása már nem volt annyira idegen a fülemnek) nagyrészt zöld színű, csak a háta sötétkék, ahol kék kicsi szarvacskák vannak, melyek a farkán is folytatódnak. Ha valaki megtámadja, a farkával védekezik, egyszerűen odacsap a támadónak. De ha megéhezik, a farkával megszúr egy állatot, és megeszi. Ez már nagyobb méretű, de azért nem lehet felülni a hátára, már a szarvacskák miatt sem. Aztán a legnagyobb az „Eutrocefalusz”, ezt is elismételtette párszor (mindenesetre ezek után sem vagyok biztos benne, hogy a nevét helyesen írtam le), erre már fel is lehet ülni, szelíd, és csak levelekkel táplálkozik. Aztán van még a piros Stygimoloch, melynek két fehér szarva van. Ezzel aztán véget ért a dinók sora, és befejeződött az interjúm is a jövendőbeli tudóssal. A biztonság kedvéért még párszor elismételtette velem a nevüket, no meg le is jegyeztem, de előfordulhat, hogy még így is becsúszott egy-egy hiba. Megköszöntem a beszélgetést és a lehetőséget, hogy tájékoztatást kaptam a dinók világáról, és ezen keresztül sok minden másról, Dávidka pedig magabiztosan bólogatott és mosolygott, mint egy igazi tudós. Az ember sohasem eléggé tájékozott a jövőbeli tudományágakban, mindenesetre levontam a következtetést, hogy ha ezután ilyen interjúkra szánom rá magam, pláne kezdősökkel, nem megyek tájékozatlanul oda, felkészülök a szakkifejezésekből.
Bogdán Emese
