A második vallomástevő is illyésmezei, a 35 éves Szávuly Mihály. Ő neveket is felsorol a tettesek közül.
(Folytatás múlt heti lapszámunkból)
A második vallomástevő is illyésmezei, a 35 éves Szávuly Mihály. Ő neveket is felsorol a tettesek közül.10 A 44 kihallgatott személy között szerepel még két ugyancsak taksás vallomástevő, szálláshelyük említése nélkül: Conora (Konora, a név később Koronára módosul) Simon 40 éves, Csaloka János (a név olvasható Csolokának is) 33 éves.11 Valószínűleg ők is illyésmezeiek voltak, Csaloka bizonyosan. Hiszen ő az egy évvel korábbi kimutatásban az Illyésmezőn legeltetett állatok majorosa volt.
Maradni vagy nem maradni
Mindaddig, amíg a tanyán csak néhányan voltak, zavartalanul élhettek ott. De amikor szaporodni kezdtek, konfliktusba kerültek a havasalji falvakkal. Az ok részben az erdőirtás és fapusztítás, főképpen pedig a legelőfoglalás. 1823. április 3-án a havasalji falvak panaszolják, hogy az illyésmezeiek a szék havasából önhatalmúlag legelőket foglaltak, kiszorítva az övékét onnan.12
Egy pár évvel később, Marosszék 1827. június 19-én tartott közgyűlésén napirendre tűzték a szék havasát illető kérdéseket. Ezek között volt a havasalji községek újabb panasza az illyésmezeiek ellen, mert ott „annyira szaporodtak az úri szolgálatot, a közterhek hordozását kikerülő jövevények”, hogy az „igen feles marháik miatt a székely lakosok marháinak a legelőjek nagyon megszoríttatott.13 A szék azonban hiába tiltotta őket az újabb foglalásoktól, a konfliktusos állapot tovább súlyosbodott.
Ezekben az években Illyésmezőn egy 1829. évi kimutatás szerint 14 család lakott, legalábbis ennyien fizettek „havasi taxát” a helyhasználatért és legeltetésért.14 A családok száma viszont ennél több lehetett, hiszen két esetben nagycsaládról van szó. Ezek a Bokor és Korona családok. Ők a legtöbb taksát fizetők, az előbbi 6 rénes forintot, az utóbbi 7 és felet fizetett évi bérként. A telepesek nevét vizsgálva kitűnik, hogy közöttük vannak régebbiek, a Bokor, Szávuly és Korona családok, és újabbak, a Kis, Simó, Oláh, Kinda, András és Bosi nevűek.15
1830-ban a havasaljiak újból panaszkodnak az illyésmezeiekre. Ekkor már nemcsak megfékezésüket kérik, hanem kitelepítésüket is.16 A folyamodványra a szék 1830. június 22-i közgyűlése konkrét határozatot hozott: „Egyúttal kötelességévé tészi a Nemes Szék Havassa felügyelőjének – szól a végzés – hogy ezen rendeknek ezen tárgyában téendő utolsó határozásáig az Ilyés mezei lakosokra oly rendet tartson, hogy azon nemtelen lakosok a Szék Havassára nézve legkisebb foglalásba ne elegyedjenek, idegen nagy és apró marhákot a Szék Havassára legeltetés végett bévenni ne merészeljenek. Azon esetben pedig, ha a havas inspector (felügyelő) az Ilyés Mezei lakosoknak akár a foglalást, akár pedig az idegen marháknak Ilyés Mezején való legeltetését megszenvedné, nemcsak a Nemes Széknek, hanem a panaszló communitásoknak (közösségeknek) ebből következendő kárát tartozik megfizetni. Egyszersmind meghatároztatott az is, hogy mivel az Ilyés Mezeire a Nemes Tisztség által tett kivilágosítás szerént csak a havasi hely és erdő őrzésére telepíttettenek légyen emberek, ha azon helyek őrizetét magokra vállalni és oda szabad székelyek telepedni kívánnának, azoknak légyen elsőbbségek, akik a Nemes Szék Havassát a szomszéd idegen megyebeli kártévőktől megoltalmazzák.”17
A fenyegetést is tartalmazó feladatot a havasfelügyelő komolyan vette. Minderre abból is következtethetünk, hogy kitelepítés veszélyét érző illyésmezeiek az Erdélyi Főkormányszékhez folyamodtak védelembe vételük érdekében. Választ azonban, amint egy újabb folyamodványukból is kitűnik, nem kaptak.
Az 1831. április 9-én kiküldött havasbizottság nevében kebelei Nagy Dániel vicekirálybíró és id. Szentiványi Sámuel bizottsági írnok többek között konkrét javaslatokat tett a Székhavas védelme és az ott való legeltetés rendezése ügyében. Az 1831. június 27-i közgyűlés elé terjesztett javaslatokban az illyésmezeiekkel kapcsolatosan kifejtik, hogy az udvarhelyszéki határszél felügyeletére és a határt képező Juhod vizének a kordában tartására szükségtelen ennyi ember ottléte. Elégségesnek tartják a patak vizének a tisztogatására és a víz folyamának rendes árkában tartására két-három lakót otthagyni. Ugyanezen őrködők – határsértés esetén – értesíthetik a plájásokat (erdőpásztorokat) a történtekről. Erre a feladatra alkalmazhatnak székely atyafiakat is, ha elvállalják azt, nemcsak az ott lakó tanyaiakat. Javasolják, hogy a kiválasztottakat szerződtessék, adjanak nekik lakóhelyet, szántónak és kaszálónak 6 holdnyi területet, és a szokott taksa lefizetése mellett tarthassanak hat ökröt, hat tehenet és hatvan darab juhot kecskével elegyítve, valamint tizenkét sertést.”18 A közgyűlés a javaslatot magáévá tette, de végrehajtása függőben maradt.
Ugyanehhez a közgyűléshez fordultak kérésükkel az illyésmezeiek is, amelyre 1831. június 27-én rövid választ kaptak: „Már meg lévén állítva, hogy jövő György napkor lakhelyekről kiköltöztessenek, tehát tartsák magokat ahhoz.”19
Az érintettek valószínűleg ezután fordultak drámai hangnemben megfogalmazott „recursussal” az Erdélyi Főkormányszék elnökéhez. Amint írják, azért bátorkodtak egyenesen hozzá fordulni, mert a Főkormányszék nem válaszolt folyamodványukra, amelyben megírták, hogy Marosszék felszólította őket lakhelyük elhagyására, pedig őseik már régen megtelepedtek a szék havasa szélén, ahol építkeztek, gyümölcsfákat telepítettek és „egy falu forma társaságot formáltak”, és adófizetőkké váltak. Azzal is érvelnek, hogy az a hely, ahol laknak, őket illeti, hiszen Mária Terézia „az irtásokot az irtók tulajdon hasznokra rendelte”. Továbbá hangsúlyozzák, hogy a szék részéről rájuk rótt kötelezettségeket teljesítik, a fűrészmalom gátját karban tartják, a Küküllő vizének a medrét gondozzák, hogy az áradásokat megakadályozzák, a kivetett királyi adót megfizetik, a marosszéki lakosok mégis elüldözni akarják.
Levelüket könyörgéssel zárták, kérve „hogy ha a megintés szerént onnan való elmozdíttatásunk meg nem akadályoztathatnék, mivel mű már ennyire szaporodott Rokonyi Társaság együtt helyet nem találhatunk, bódorgókká és henye életet élőkké lenni nem akarunk, méltóztassék egy oly passust expediáltatni (útlevelet kiadni) minnyájunk részére, hogy a mellett a szomszéd Molduvai tartományba által telepedhessünk.”20
Erre a folyamodványra már reagált a felsőbbség. 1831. október 19-i 12 763. sz. leiratában, amelyhez a kérés másolatát is csatolták, a Főkormányszék utasítja a széket, hogy a „recursus mellett beadott kérelem levelekre” felvilágosító jelentést tegyen. A széki közgyűlés az 1832. január 30. összejövetelén utasítja a tisztséget (a szék tisztviselőit) a tudósítás megtételére, de a korábbi határozata végrehajtására is.21 A közgyűlés által is jóváhagyott és 1832. február 1-jén felküldött jelentés elég részletes tényfeltáró, és a tanya kialakulásának szinte minden vetületét érintő tájékoztató. Bemutatja a tanya kialakulásának több vetületét. Színesen ecseteli a havasalji falvak panaszait, akik már 1827-ben is szóvá tették, hogy az úri szolgálatot és közterhek hordozását kerülő jövevények annyira elszaporodtak, és annyi marhát legeltetnek, hogy a székelyek legeltető helye nagyon megcsappant. A szék a panaszt a helyszínen kivizsgáltatta, és a tanúvallomásokból megállapította a panaszok jogosságát, amelynek kapcsán helytörténeti adatokat is felsorakoztatnak. Többek között írják, hogy „az úgy nevezett Juhod vize mellett, ez előtti esztendőkben egy Illyés nevezetű oláh ember egy kis irtást csinált, és ott a nélkült, hogy valakivel edgyezött volna, megtelepedett, kinek nevéről azon hely Illyés mezejének neveztetett. Azon Illyésnek a nyomán mások is, kik az úri szolgálatot és a közterheket el akarták kerülni, apránként oda telepedtek, házakat és pajtácskákat építettek, egy kevés térség lévén a Juhod vize mellett, onnan a fákat kipusztították, a széknek ott közel lévő egy igen szép kiterjedésű nagy cserefás erdejét pusztították, pénzért másoknak eladogatták. […] addig szenvedték, míg csak három, négy vagy csak öt gazdák voltak ott megtelepedve. De már a közelebbi esztendőbe annyi dolog kerülő, tekergő emberek szállottak oda, hogy az ők számok igen sokra szaporodnék, s annyi marhát kezdettek szaporíttani, sőt más jurisdictiokból is juhokat szoktak bé fogadni, minden hír nélkül a Szék Havassára, hogy azok miatt az részibe a Havasnak a székbeli birtokosok marhái nem legelődhettek, s mint hogy a szék Havassának arra a részire hajtatni szokott marhák csoportonként éppen az ők lakó helyek között szoktak felhajtatni, azoknak uttyokat házaikkal annyira öszveszorították, hogy egy szekér út alig maradott számokra.” 22
Az illyésmezeiek sérelmeire és állításaira is válaszolnak. Cáfolják, hogy földjeik után adót fizetnének, hiszen majorsági földeken laknak. Csak fejadóra kötelezettek, marháikat pedig eltitkolják, és az összeírók az erdőn meg nem találhatják. Közszolgálatot nem tesznek, mert a falutól távol laknak. Csak a marháik után fizetnek egy kevés taxát a tulajdonos széknek. Újoncfogások alkalmával a fiatalok az erdőn elrejtőznek, és így katonaságot nem viselnek. Valótlannak tartják azt az állításukat is, hogy a kilakoltatási határozatról nem tudtak. Hiszen már 1831. július első napján felszólították őket, hogy a következő Szent György-napig onnan elköltözzenek, és káraikat felbecsültetve kifizetik. Végül a havasfelügyelőt utasították a határozat végrehajtására, és telepesek falukba történő költöztetésére. „Nem veszt hát az aerarium az ők elköltözések miatt semmit – írják a jelentés végén – mert megfizetni tartoznak – marháikról és mívelendő földeikről adót fognak fizetni.”23
9 Uo. 102. sz., 2v.
10 Uo. 102. sz., 3r.
11 Uo. 102. sz., 5r.
12 Uo. 251. sz. (Sajnos a folyamodvány teljes szövege nem maradt fenn, csak annak a nyilvántartásokban rögzített rövid tartalma.)
13 Román Nemzeti Levéltár Maros Megyei Hivatalt, Marosszék lt, Közgyűlési jegyzőkönyvek, 179. sz., 322. (A továbbiakban: M-szék lt. Közgy. jkv.)
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
