Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2013-03-13 15:58:02
Meghatóan szép történeteket olvashatunk az örökbefogadásról, miközben környezetünkben sikertelenül végződött kísérleteknek is szemtanúi lehetünk.
Vajon az örökbefogadásoknak hány százaléka lesz sikertörténet és hány százaléka jelent csődöt? A teljesen más környezetben, a világ túlsó felén megtapasztalt anyagi jólét vajon feledtetni tudja-e annak a gyermeknek a traumáját, akit nem vállaltak a szülei, akit a kórházban felejtettek, vagy korai haláluk miatt nem tudtak felnevelni. Az örökbefogadás által megvalósuló családi környezet a legjobb-e a gyermeknek, vagy a pótszülők illetve az intézményi nevelés lehetne esetenként a jobbik a megoldás?
Az örökbefogadással kapcsolatos közhelyeket igyekezett lebontani a Segítők VII. Konferenciáján dr. Péley Bernadette egyetemi tanár, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Intézet Fejlődés- és Klinikai Pszichológiai Tanszékének vezetője.
Örökbefogadás, intézeti nevelés – tények és kérdések című előadásában határozottan kijelentette, hogy az örökbefogadás az egész életet végigkísérő trauma. A témával kapcsolatos vélekedéseket, hiedelmeket pedig ma is áthatják az illúziók és a közhelyek, ami nem segíti a valóság elfogadását és az azzal való őszinte szembenézést. „Ezek a hiedelmek és a belőlük fakadó elvárások a szentimentalizmusra alapozódnak”, és háttérbe szorulnak „a valódi, sokszor mindkét fél számára fájdalmas kérdések”.
Amikor az örökbefogadást az árván maradt vagy a nem kívánt gyermekek felnevelésére a tökéletes módszernek tartották, nem számoltak az érzelmi vonatkozásokkal. Ami a valóságban azt jelenti, hogy a gyermeket elhagyták, a szülőpárnak pedig nem lehetett gyermeke, s e két szomorú történetet kerül egymás mellé.
Miközben hosszú évekig az örökbefogadás előnyeit dicsérték, nem számoltak azzal, hogy a várandósság idején a két test, anya és magzat szorosan összekapcsolódik, közös életet él. A baba megtanulja az anya hangját, kialakul az érzelmek cseréje, együtt élik át a vajúdás pillanatait, s ha szülés után nem valósul meg az egymásra való hangolódás, a gyermeknek el kell szenvedni azt a traumát, hogy a jól ismert személy nincsen többet. A korai elhagyás a folytonosság élményének a megszakításával jár, ami „sebállapotot”, az elválasztás utáni szomorúság élményét jelenti a csecsemőnek. Ennek hatása pedig befolyásolni fogja a további fejlődését. És nem jelent vigasztalást az sem, hogy a nevelőszülő őt választotta. Mivel először elutasították, a másodosztályúság élményét cipeli magával. Az sem mindegy, hogy a gyermek mennyit tud az örökbefogadás körülményeiről, a vér szerinti szüleiről, amiről sokszor az örökbefogadó családnak sincs sok információja. Az örökbefogadott gyermekek általában modellhiányban szenvednek, hisz az ember identitása a génekkel és a családdal kezdődik, s ő abban a tükörben, amit az örökbefogadó család jelent, nem látja magát. Az ilyen gyermekek vagy túlalkalmazkodásra törekednek, vagy nem is akarnak alkalmazkodni, mivel azt érzik, hogy alkalmatlanok a szerepre és esetleg ki fogják rakni őket.
A nyílt beszéd lehetővé teszi a helyzet illúziómentes elfogadását. A nevelőszülőknek pedig kerülni kell a csapdahelyzeteket, a születésnap megünneplését vagy az olyan megjegyzéseket, hogy az örökbefogadott gyermek hozzájuk hasonlít stb. Sokszor nagyon nehéz a szülőnek is, akinek esetenként kezelnie kell a gyermek agresszivitását, az ellenkezést vagy a személyiség feladásával járó alkalmazkodást. Akárcsak azt, hogy később a gyermek kizsákmányolja vagy megtagadja azokat, aki felnevelték – foglalhatjuk össze és gondolhatjuk tovább a pécsi egyetemi tanár, kórházi pszichológus előadását, aki a tévhiteket félretolva az örökbefogadás esetleges előnyei mellett annak nehézségeire és buktatóira hívta fel a hallgatóság figyelmét.