Igazságos-e a Szamosközi-ügy?

• 2021-11-11 17:16:29

• Nagy-Bodó Szilárd

A Facebook ítélőszéke előtt

Egy hónappal ezelőtt még sokan nem ismerték Szamosközi István nevét, azonban nem olyan régen kiszivárgott egy videó, amiben a Pszichológia és Neveléstudományok Kar professzora trágárul beszél. Ezt követően pedig elkezdődött az ilyenkor megszokott kutakodás, és más dolgokról is – mint például a diákok megfélemlítése – lekerült a lepel. Egy felmérés alapján számos egyetemi oktató elítéli Szamosközi viselkedését, ezen oktatók közül a legtöbben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tevékenykednek. Igen, tagadhatatlan, hogy Szamosközi István nagyot tévedett, nem is egyszer. Viszont az elmúlt években, évtizedekben számos eredményt ért el, és tudását nem lehet megkérdőjelezni. Időközben Szamosközi Istvánt felfüggesztették tisztségéből. 

A tapasztalat az, hogy Szamosközi István fölött sokan pálcát törtek, meg sem hallgatva a másik oldalt, nem nézve a professzor érdemeit. Természetesen a rossz hírek mindig érdekesebbek. De az érem másik oldalát is vizsgálni kell, csak így állhat össze a teljes kép. Összeállításunkban arra törekszünk, hogy bemutassuk a helyzet mindkét oldalát.

Dr. Seer László, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának oktatója, a Pszichológia és Neveléstudományok Kar volt hallgatója: Megvoltak a katonái, a többiekkel felmosta a padlót!

– Én bíztam Szamosköziben elsőévesen. Egyéniségnek tartottam. Volt egy fura karizmája. Olyan volt, mint egy father figure, akire fel lehet nézni, még ha néha „jól meg is verte a családot”.

2002 októberének elején elsőévesként ott ültem az első előadásán, és hüledezve röhögtünk, amikor az évfolyam bemutatkozása közben az egyik lánytól (aki szőke volt), azt kérdezte, hogy „neked ott lent is szőke?”. Egy időben a poénjait még fel is írtam, mert volt egypár jó poénja. Akkoriban nem volt MeToo, ennek ellenére a legtöbben mégis éreztük, hogy ez nem az a szint, ami belefér az egyetemi keretbe. A minden szépet és jót megsemmisítő nihilizmusát is érteni véltem, bár az oka nem volt tiszta sosem.

Aztán úgy alakult, hogy másodéven kiszemelt magának engem. Diákszenátorként hirtelen beláttam a színfalak mögé, miközben elvegyültem én is azzal a sok mizériával, amivel ez az ember a mindennapokban foglalkozott az egyetemi politika keretében. Én is az eszköze voltam, mint sok mindenki. Nyilván azonnal repültem volna, ha nem az lett volna, amit ő akar.

Az alaphangulat az volt, hogy minden körülötte forgott, és mindenki jól be volt félemlítve. A félemlítés nyilvános megszégyenítéssel és üvöltözéssel zajlott. Én is kaptam belőle néhányszor.

Volt emberarca is. Akit tolt előre, annak látványosan segített, és nagyon keményen jutalmazott. Aki feltétlen hűséges katonája volt, az látványosan és gyorsan haladt előre. Ennek volt ára is természetesen.

Sokan hagyták ott azt a kívülről csillogó-villogó, de belülről borzasztóan nyomasztó helyet, de nem azért, mert nem bírták az iramot, hanem mert a szürreális diktatúráját nem bírták.

Én akkor döntöttem el, hogy visszakérem az egyéni autonómiámat mint diák, amikor a bankettünk előtt egy mondvacsinált balhéval teljesen szétverte az évfolyam hangulatát és néhány diák önbecsülését. Olyan hangulatú bankettet senkinek nem kívánok. Utólag megszépült ez az emlék is, de még emlékszem az arcokra.

Aztán a 2005 őszén megrendezett mesteri szóbeli felvételin szürreális jelenetek közepette felmosta velem a padlót, mert rájött, hogy már nem a teljhatalmú uram. Elmentem a meleg éghajlatokra 10 percen keresztül, de még egy orálist is beígért nekem. Üvöltözés közben a nyálán átsütött a nap. Az egyik bizottsági tag a fejét is az asztal alá bújtatta, annyira szégyellte magát. Kihúztam a pendrive-ot a laptopból, és elhagytam a termet. Az egész épület hallott mindent. Mindenki engem nézett, ahogy kisétálok az épületből. Többet arrafele sem mentem.

Utoljára 2006-ban üzent nekem egy volt évfolyamtársam által, miután elolvasta egy akkori blogbejegyzésem, ami nagyon nem tetszhetett neki. Az üzenete ez volt, hogy úgy „megereszt”, hogy „többé nem lesz ember belőlem”.

Ma már tulajdonképpen röhögök ezeken. Most sem azért írtam ezeket le, hogy ítélkezzek. Ítélkezzen rajta, aki akar. Én alaposan megismertem, ami nekem elég volt. Ha nem lenne Szamosközi, valószínűleg pszichológus lennék. Jó pszichológus! Tehetséges voltam benne. Így is jó, sőt! De kellett hozzá 12 év.

Maga a tény, hogy ez az ember még mindig ugyanazt műveli, mint 15 éve, számomra felvet néhány kérdést az etikai ügyek jelentésével és kivizsgálásával szemben. Úgy tűnik, sok volt a cinkosa az évek során.

Üdvözlöm a felfüggesztés hírét, mert úgy gondolom, hogy az egyetem nem az a hely, ahol egy tanár így viselkedhet, mint ahogy Szamosközi István az elmúlt 20 évben. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ne a nagytömegek, hanem az egyetem etikai bizottsága mondjon ítéletet az ügyében.

Boni Zsuzsánna, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának volt hallgatója: Nem a Facebook kellene legyen a bíró!

– Az, hogy Szamosközi István tanár úr nem odaillően fejezte ki magát az internetre felkerült videóban, az kétségkívüli, egyáltalán nem azt állítom, hogy ezt így kell tenni, azonban ettől még nem kellene a közutálat tárgyává váljon. Én azt érzem igazságosnak, hogy az érem mindkét oldalát nézze meg ilyenkor az ember, mielőtt szélsőségesen elítéli, hogy nem az egyetemen van a helye. Nem félelemből állok ki mellette, hanem azért, mert évfolyamfelelős tanáromként első kézből tapasztaltam, hogy minden erejével azon fáradozik, hogy a legjobb pszichológusjelölteket engedje útjára az egyetemről. Természetesen én sem panaszkodás vagy mérgelődés nélkül jártam ki az egyetemet, volt, amikor épp miatta, volt, amikor más tanár miatt, de volt, hogy éppen a tanügyi rendszerben, a tananyagban vagy egy diáktársamban csalódtam. Tegye fel a kezét, aki kijárt egy egyetemet, és nem ment át ugyanezeken! Az ítélje el őt, aki még sosem káromkodott egy-egy gyengébb vagy éppen erősebb pillanatában. Itt egy olyan professzorról beszélünk, aki időszaktól és napszaktól függetlenül segített az államvizsga-dolgozataink megírásában, még akkor is, hogyha nem ő volt a felkészítő tanár. Mindent megtett azért, hogy az egyetemi sikereink csakis attól függjenek, hogy mi tanulunk-e, és azért azt se felejtsük el, hogy nélküle nem lenne magyar pszichológusoktatás Romániában. Hogy halálra idegeskedtem-e magam az első, vele való vizsgám előtt? Persze. Aztán rájöttem, hogy ha a diák átmenő jegyet szeretne kapni, akkor arra csak egy út van: tanulni rendesen. Pontosan emiatt a mai napig ezek az anyagok azok, amelyek a leginkább megmaradtak bennem. Azt végképp nem tartom elfogadhatónak, hogy ez a botrány így kellett kirobbanjon, és most olyan emberek is elítélik, akik sosem találkoztak vele, hiszen könnyű igazságosztó Facebook-huszárként eldönteni egy félperces videó alapján valakinek a sorsát. Nem tagadom, nekem is időre volt szükségem elsőévesként megszokni a nyers stílusát, de utána a legnagyobb csodálattal álltam a tudása előtt és a legnagyobbakat nevettem a beszólásain. Azokról a burkolt beszólásokról és kedvezményezésekről – itt most nem Szamosközi Istvánra gondolok, hanem más oktatókra –, melyek a diákot csak kínos és kellemetlen helyzetbe hozzák, senki nem beszél, mert nem kézzelfoghatóak, és egy etikai szabályzat sem tiltja őket közvetlenül. Pedig ezekből is van épp elég.