Igazi testvérek voltunk

Dr. Kovács Levente a marosvásárhelyi színioktatás és az SZFE kapcsolatáról

Csendesedni látszik ugyan, de hosszú időn át borzolta a szakmai kedélyeket a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül kialakult helyzet, amelyre a Népújság korábbi cikkeiben is reflektáltunk. Kevesen tudják, de az SZFE és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem között az idők során szoros kapcsolat alakult ki, amely a két intézmény számára a magyarországi a magyarországi és a romániai színészképzéssel számos tapasztalatcserét, közös műhelymunkát tett lehetővé. A budapesti helyzet ezt a többéves munkát borította fel – állítja dr. Kovács Levente Bánffy-díjas rendező, a MME professor emeritusa, aki megosztotta velünk gondolatait. 

– Milyen régi a két intézmény közötti együttműködés? 

– Ha egy szempillantásra visszatekinthetünk a kommunista rendszerre, akkor elmondhatjuk, hogy a két ország viszonyát – főként a művészet, a kultúra területein – nem igyekeztek különösebben szorosabbra fűzni. Ennek okait most nem célunk firtatni. Az 1989-es fordulat előtt elszórt, főleg személyes kapcsolatokra szorítkozott az együttműködésnek nem nevezhető viszony, mely többnyire a két intézmény egykori főtitkárai (Tiszeker Lajos és Zsigmond Ferenc) közötti informatív jellegű kapcsolatra szorítkozott. A kilencvenes években gyors ütemben bővültek a kapcsolatok. Az SZFE már az első időkben vendégül látta a Stúdió két előadását (egy Pinter- és egy Wedekind-darabot, valamint román és magyar diákjaink, tanáraink egy csoportját. A következő években már rendszeressé vált az elsőéves színészosztályunk egyhetes látogatása a tanév kezdetekor a budapesti intézményben (előadások, próbák, órák látogatása céljából), ugyanakkor a főiskola valamelyik osztálya a tanév folyamán ellátogatott a mi intézetünkbe. Sorozatosan több szakmai fesztiválra került sor mindkét országban. Az EMDS (The European Meetings of Dramatic Schools) két éven át Marosvásárhelyen, majd Sinaián és Târgoviştén szervezett egyhetes időtartamú szakmai találkozókat, addig páratlanul nagyszabású, 25-35 ország színészképző iskoláinak részvételével (társrendezők: a bécsi Pygmalion színház, a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskola, valamint a helyszíneket és az infrastruktúrát is biztosító főiskolánk és a Nemzeti Színház). A pénzügyi hátteret a Nyílt Társadalomért Alapítvány pályázati alapon biztosította. Délelőttönként szakmai beszélgetések, demonstrációk zajlottak, ismerkedés a világ minden tájáról idesereglett iskolák képviselőivel (a négy éven át tartó fesztivál hamar kibővült az Európán túli intézményekkel, így az USA, Ausztrália, Kína, Malájföld és más országok képviselői is megjelentek). A legnagyobb szakmai sikert és visszhangot az SZFE hallgatóinak Carmina Burana című fantasztikus zenés színpadi produkciója keltette, melynek kapcsán felmerült a zenés színpadi képzés fokozottabb szükségessége. Ennek a találkozósorozatnak közvetlenül a nyomában zajlott a mi intézetünk által szervezett Pro Impro fesztivál (a bukaresti, a budapesti, a kolozsvári és a mi intézetünk részvételével). Ez alkalommal sikerült a budapesti és a bukaresti intézmények közti ismerkedésen túlmutató szakmai párbeszédet is megszerveznünk. Ennek során főleg az improvizációnak mint külön tantárgynak a megvitatására is sor került, mivel ez nem szerepelt külön diszciplínaként az SZFE tanterveiben. E tárgykörben több szakmai műhelymunka is született a további évek folyamán, amelyeken a hazai román és magyar, a magyarországi és délvidéki intézmények is részt vettek (Kisvárdán, Árkoson, Buşteni-ben, Budapesten stb.). Ugyanakkor Huszti Péter és Babarczy László kezdeményezésére nagyszabású fesztiválok születtek az SZFE rendezésében Budapesten, az Ódry Színpadon és a Rákóczi úti teremben, kétévenként, előre megszabott tematikával. Volt Madách-, Molnár Ferenc-, Shakespeare-fesztivál, melyeken a mi intézetünk kiemelt vendégként szerepelt (Molnár Ferencnek addig a magyar szakmában ismeretlen, az általunk felfedezett Cukrászné című darabjával, valamint a Szentivánéji álom mesterembereinek jeleneteivel az iskolánk kivételesen nagy sikert aratott). A bukaresti s a budapesti kollégák részvételével tartott hármas találkozóinkon körvonalazódott egy sok tekintetben közös oktatási stratégia. Ebben a Székely Gábor és Ascher Tamás által kidolgozott részletes oktatási tervek, a Horvai István-féle pedagógiai gyakorlat, a bukaresti (Cojar és Colceag professzorok részvételével) és a mi főiskolánkon kidolgozott improvizációs és zenés képzési módszerek is terítékre kerültek. E kapcsolatok szorosra fűzésében és adminisztrálásában kiemelkedően fontos szerepe volt Béres András professzor kollégámnak.

– Ezek szerint a közös műhelymunkákon, találkozókon túl kialakult egyfajta közös gondolkodás vagy akár módszertani együttműködés is. 

– Ez szinte természetesen kialakult, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy 1998-tól az UNESCO Bukarestben működő tanszékének és az ITI-nek (Nemzetközi Színházi Intézet) a kezdeményezésére PrumACT néven négyéves sorozat indult, nyaranként Sinaián, közel egy hónapig zajló elméleti viták és workshopok voltak nemzetközi hírű előadók bevonásával. Hetven professzor részvételével nemzetközi felmérés is készült (a PrumACT által kiadott közlönyben megtalálható a felmérés eredménye, ebben Székely Gábor képviselte az SZFE-t, én a mi intézetünket. Kiderült, hogy a korszerű színészképzéshez ma már nem elég pl. egy biliárdmérkőzés közben a polcról leemelt Sztanyiszlavszkij-kötetet lapozgatni… Feltehetően ezért alakultak meg a doktoriskolák a különböző hazai és külföldi egyetemeken, és ezen a téren is igen gyümölcsöző együttműködés alakult ki az SZFE és a mi intézetünk között, amint ezt az egyre szaporodó és színvonalasabb tudományos ülésszakok is tanúsítják. Itt megemlíteném, hogy meghívottként részt vehettem az Országos Akkreditációs Bizottság felkérésére a budapesti főiskolát egyetemmé előléptető nemzetközi szaktestületben – mint független külföldi szakember – egy Tom Hennings nevű angol filmrendezővel egyetemben, valamint szervezőként és laudátorként Béres Andrással részt vettem Huszti Péter, Babarczy László és Székely Gábor díszdoktorrá avatásában a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Külön hálával tartozunk post mortem is Simó Sándornak, aki filmrendező szakos osztályának (Hajdu Szabolcs, Török Ferenc, Fischer Gábor, Erdei Dániel, Groó Diána) és mások bevonásával igen jelentős mértékben hozzájárult több színészosztályunkban a filmművészeti képzés alapjainak megismertetéséhez, ami az itteni magyar színészképzésből teljes mértékben hiányzik. Ugyancsak fontos szerepet játszott a két intézmény kapcsolatában a kölcsönös vendégszereplések mellett Székely Gábornak az a kezdeményezése, mely szerint az ottani végzős rendező szakosok (Novák Eszter, Rusznyák Gábor, Béres Attila és mások) előadásokat rendezhettek a mi Stúdió Színházunkban. 

– Nyilván a helyzet bonyolultsága miatt nehéz befolyásolni mindazt, ami Budapesten történt, történik. Az ön által elmondottakból kiderül, hogy a politikán túl továbbra is szükség van a szakmai összefogásra, hiszen ez mindegyik intézmény hasznára válik, és mindez a minőségi színészképzést erősíti. 

– Valóban csak néhány szóban említettem, hogy mennyi szál kötötte össze a két intézményt. Igazi testvérek voltunk. Ezért szeretném jelezni, hogy az együttműködésre továbbra is szükség lenne, hiszen a határok általi elszigeteltség eltűnőben van, sok magyarországi végzős itteni színházakban dolgozik és fordítva. Tehát az egyetemes magyar színházművészetnek igen nagy szüksége van a színészképzés stratégiáinak közelítésére, természetesen a sajátosságok megőrzésével párosítva mindezt. Reméljük, hogy a megújuló, az „ótvaros sötét” odúkból kiszabaduló színészképzés korszerűsítése tovább emeli majd a magyar művészképzés eddig elismert és tisztelt színvonalát. Abban a reményben, hogy az egyetemes magyar színjátszás szempontjából döntően fontos színészképzés új arculata hamarosan méltó módon folytatja majd az ígéretek szerint az oktatást, amely az anyaországi és a határokon túli színészképzés további együttműködése számára talán hasznos támpontokat jelenthet a jövőben is.