Időkockák

A Marx József Fotóklub művészével együtt lépünk be a hűvös terembe, ahol a várbeli galéria hűséges őre és szervezője ezúttal saját fotóit pásztorolja. Képeit kerek évforduló, 75. születésnapja alkalmával állította ki. De nemcsak a falra kerültek fel a fényképezőgép titokzatos mélyéből fényre kívánkozó alkotások, szerzőjük újabb albumot – Emlékeim pixelekben – is összeállított. Könyvének címében a kép legkisebb elemére, a képpontokra utal, amelyek száma, sűrűsége határozza meg a fotográfia élességét.

A marosvásárhelyi vár Szűcsök bástyájának hangulatos emeleti termében megragadnak a színek. Szinte tobzódik a terem a zöld, a narancs, a barna, a kék, a sárga, a lila, a piros különböző árnyalataiban a fehér, a fekete és a szürke mellett. Annyira szép összességében a látvány, hogy kell néhány perc, amíg elindulok, hogy közelről is megnézzem a képeket. 

Nézelődés közben egyre inkább egyet kell értenem a saját kötetét szerkesztő, kiadását szponzoráló és előszavát is jegyző Kucsera Jenővel, miszerint újabb fotóinak tematikája részben eltér előző kiállításainak témavilágától, a fotótúrák, fotós kirándulások, amiért kollégáinak mond köszönetet, lehetővé tették, hogy „jobbnál jobb témákban dúskálhasson”.

A kiállítás első képein a vizétől megfosztott bözödi tó mélyén lezajlott „iszapbirkózás” következményeit mutatja be. A vízzel elöntött falu hajdan árnyas fáinak törzse, ágai vadállatokhoz hasonlóvá változtak az erőszakos pusztítás nyomán. A kiszáradt tómederben tótágast állnak az egykori békés falusi táj elemei, kövek torlaszolják el a már sehova sem vezető ajtókeretet. Ugyancsak természeti tragédiaként jelenik meg a verespataki zagytározó (Az arany ára), amelyből intő jelként áll ki a magányos templomtorony, ahogy összeomlásáig a bözödújfalusit is láthattuk. 

A fotós túrák, alkotótáborok hozadéka a zöld ragyogásban fürdő gyimesi táj vagy a móc tanyavilág, egyszerű embereivel, gazdasági épületeivel a szegénység ellenére megtalált szépséget, harmóniát sugallva.

Az igazi újdonság pedig, hogy amióta Kucsera Jenő fejébe kollégái „beütötték a kalota-szeget”, azóta megkedvelte a néprajzi és a szociofotókat. Ezt tanúsítják a színpompás kalotaszegi, zsoboki, mérai szobabelsők, a gazdagon díszített viseletbe öltözött fiatalasszonyok, lányok, és új színt jelentenek a hétfalusi viseletben megörökített pürkereci csángó emberekről készült fotók is. A népviselet mellett megjelennek képein a vidéki mindennapokban szorgoskodó emberek, az utcát seprő asszonyok, a horezui keramikus, a „főkolompos”, a furulyás, a juhász, a kovács, és nagyszerű portrékról néznek ránk az időarcú falusi asszonyok munka közben vagy imádságos vasárnapokon. A házak, templomok mellett szívesen fotózza a szépen megőrzött, valamint a pusztuló székely és gyalogkapukat, amelyek kettős szimbolikájukkal az életbe vezető kiutat és a hazaérkezést jelképezik. A fotóművész érzékenységét jelzi, ahogy a megroggyant kerítésben a pusztulás pánsípját látja és szólaltatja meg, s gyakran jelenik meg képein a kereszt, elfelejtett temetők látványa. De nemcsak a vidéki élet vonzásában keletkeztek a kiállítás és az album képei. Kislány- és lányportréi a szépség mellett változatos életérzéseket, gondokat, fájdalmat, örömet, büszkeséget, pajzánságot közvetítenek. Kedvenc témái közé tartoznak a zenészek, a hangszerek, akiket emlékezetes portrékon vagy zenélés közben mutat be. És szólnunk kell a húsvéti passiót megörökítő fotóinak tragikuma mellett a humorról is, amelyet bevallása szerint szívesen használ, s ha nem találkozik vele, maga teremt nevetséges helyzeteket. Ezzel el is érkeztünk a Nemzetközi Fotóművész-szövetség művészének (AFIAF) jellegzetes fotóihoz, az úgynevezett fantáziaképekhez, amelyeket a digitális technika lehetőségeit kihasználva alkot úgy, hogy a különböző helyzetekben készített fényképelemek társításával gondolatait alakítja át képekké. Ilyen a tornádóvá váló zenekar, amely a zene sodró erejét jelképezi, a fa odvából kirobogó vonat, a jégvirágok fátyolával takart női arc, az őszi rapszódia, a hatalmat jelképező montázs, és sok más fantáziaképe a kiállításon és az albumban is. 

A fotózás minden eszköztárát ismerő, érett művészként áll előttünk a 75 éves Kucsera Jenő, akinek kiállítását egy várbeli sétával egybekötve érdemes megtekinteni. Kár, hogy anyagiak hiányában a kereken 100 fotót tartalmazó albumot olyan kevés példányszámban tudta kiadni, hogy valamennyi elfogyott már. 

Kucsera Jenő bevallása szerint fotóinak főszereplője az idő, amelyet a fényképezőgép segítségével próbál egy-egy dokumentumértékűnek számító művészfotó erejéig megállítani. Ez a „kikapcsolódása” és „bekap-csolódása” „a fotóért és nem a fotóból élő” művésznek, aki Szabó Lőrinc gondolatával indította a 75. születésnapjára készült albumát: „Legyek bár vendég a hazámban/ és koldus a föld kerekén,/ A szépnek, amit láttam, így is/ Örök gazdája vagyok én.”